Bródy János: 52 év dalszövegei

Bródy János nem költő. Több is, kevesebb is: dalszövegíró. Ahogy ezt precízen jelöli is „összes” – azazhogy a kortársak esetében használatos „összegyűjtött” – művei címlapján. A kötetének érzékeny előszavát jegyző Rényi András – a Bródynál fél generációval ifjabb, ám félszavaiból is értő professzor esztéta – a dalköltészet műfaji meghatározással él. A 71. évében járó Tini – az ifjabb generációk kedvéért: ez Bródy ősrégi, manapság már nemigen használt beceneve – ugyan mindig is nagyon tudott verselni, sorait, rímeit azonban soha nem a líra szabályainak rendelte alá, hanem mindenkor a zenének, amit sok-sok éven át elsősorban Szörényi Levente jelentett. Dana-dana-don. Aki érti, érti. Aki nem, az hallgassa meg a Sárga rózsa című, 1967-es Illés-nótát – YouTube: Ezek a fiatalok –, és megérti. Ha mégsem, akkor váltson a közkeletűbb rózsásra („El ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra, / el ne hidd, hogy nyílik még a sárga rózsa”, tartalomjegyzékileg: Miért hagytuk, hogy így legyen?) vagy a mostanában protest-himnuszként – a Lesz még magyar köztársasággal párban – muszájdalolt Ha én rózsa volnékra. Bródy az 1960-as évek óta több útkereső, énkereső nemzedék érzelmi, érzéki és nemzeti lantosa. Félezernél több dalszövegét tényleg százezrek (még az is lehet, hogy milliók) tudják ma is fejből úgy, hogy ha meghallják-olvassák mondjuk azt a sort, hogy „Csak annyit kérek tőled, ha érted”, máris torkukon a folytatás: „ne vágj ki minden fát”. Újabban pedig az „Édesapám, csak azt ne mondd”-ra vágják (vágjuk) rá az új magyar szállóigét: „ezek ugyanazok”.