Kiforrtamagát

A populizmusban Nagy-Britanniában verhetetlen, a Brexit tavalyi győzelmében elévülhetetlen érdemeket szerzett a Nigel Farage nélkül immár jelentéktelenné vált UKIP, az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja. Az EU-ból kilépés szószólójaként a kormánypárti konzervatívok euroszkeptikus szárnya számára a tavalyi népszavazást a „kelet-európai munkavállalók hordáiról” terjesztett hazugságaival megnyerő Farage a referendum után rögvest lemondott a UKIP elnökségéről. Mint mondta, az országa után az életét is vissza akarja kapni. Megtartotta viszont jól fizető európai parlamenti képviselői mandátumát, és a tengerentúlon Donald Trump támogatójaként, majd a januári amerikai elnöki beiktatási ceremónia résztvevőjeként tűnt fel. Egyúttal a Trump mellett álló konzervatív Fox News amerikai hírtévéhez szerződött kommentátornak, de van talkshow-ja is az egyik londoni rádióban.

A júniusi brit parlamenti választáson az 1993-ban eredetileg az EU-ból kilépés programjával alakult UKIP azt a két mandátumát is elvesztette, amit a 2015-ös előző szavazáson úgy szerzett, hogy két, hozzá átállt tory politikus magával hozta a biztos körzetét. Míg két éve a UKIP jelöltjei még 3,9 millió szavazatot kaptak, két hónapja már csupán félmilliót, ami az egyéni választókerületekre és a győztes mindent visz elvére épülő brit rendszerben semmire sem volt elég. A vezérét vesztett párt elérte egyetlen célját, újat nem tudott felmutatni, így nem volt értelme rá voksolni. Így a jelenleg még az Európai Parlamentben a brit pártok közül a legtöbb, 20 képviselővel jelenlévő UKIP választóinak jó része átpártolt a kormányzó konzervatívokhoz. ¬

A franciák két idei választáson is egyértelműen úgy döntöttek, hogy a populista szélsőjobbnak nincs helye a hatalomban. Pedig Marine Le Pen azóta ezen dolgozott, hogy 2011-ben átvette a Nemzeti Front elnöki posztját az apjától, az alapító Jean-Marie Le Pentől. A kampányát a bevándorlásellenességre, Franciaország eurózónából, schengeni övezetből és akár az EU-ból kiléptetésére építő Le Pen csúfosan leszerepelt a májusi elnökválasztáson a politikában hozzá képest újoncnak számító centrista Emmanuel Macronnal szemben. Majd pártjával a júniusi nemzetgyűlési választáson sem hozta azt az eredményt, amit szeretett volna.

A Brexitet és Donald Trump hatalomra kerülését politikai hitvallása visszaigazolásaként értékelő, Putyin-párti Le Pen, ahogy az évek óta tartó cukiságkampányával népszerűségének látványos erősödését, úgy az idei kettős vereségét is főleg magának köszönhette. Hiába igyekezett megszabadulni a rasszista, antiszemita bélyegtől, a választók még mindig a szélsőséges politikust látják benne. Ráadásul az is bebizonyosodott róla, hogy szakmailag felkészült riválissal szemben nem jönnek be az elsőre jól hangzó populista szólamai. Ennek ellenére politikai pályafutásának legjobb eredményét érte el: az elnökválasztás második fordulójában 10,3 millió szavazatot kapott, majd első ízben bekerült a francia nemzetgyűlésbe. Csalódást okozott viszont a híveinek, hogy a megcélzott 15 képviselői hellyel szemben a pártja csak hatot szerzett, igaz, ez is a háromszorosa a korábbinak.

Le Pen fejére olvasták a párttársai, hogy elszúrta a kampányt, mert mindenben az alelnökére, Florian Philippot-ra hallgatott, aki a francia szuverenitás visszaszerzését azonosítja az eurózónából kilépéssel. Csakhogy a választók a megtakarításaik drámai csökkenésének veszélye miatt ezt egyáltalán nem támogatják. Le Pennek a jelek szerint sikerült lecsillapítania a kedélyeket, és a bizalmat helyreállítani a pártján belül, így minden marad a régiben. A minap tartott zárt körű kongresszuson a küldöttek megerősítették az eddigi irányvonalat. Továbbra is céljuk a szakítás az eurózónával, ám „nemzeti konzultációt” kezdenek azzal a 10,3 millió választóval, aki elnökjelöltként Le Penre szavazott, és az is komolyan szóba került, hogy új nevet választanak a Nemzeti Front helyett. ¬

A menekültek befogadásában példaképként emlegetett Svédország az utóbbi évtizedekben alaposan megváltozott: az egykor majdnem teljesen homogén összetételű országban ma már minden hetedik lakos eredetileg külföldön született. Ez a fő oka a szélsőjobboldali erők előretörésének. A bevándorlást elutasító Svéd Demokraták (SD) nevű párt a népszerűségi lista második helyén áll – a parlamentben még a harmadik legnagyobb frakciót birtokolja –, s a jövő szeptemberben esedékes választáson várhatóan sokkal jobb eredményt ér majd el, mint 2014-ben, amikor 12,9 százalékot szerzett. Az SD a kormányra kerülése esetén leállítaná a bevándorlást, és felszámolná az érkezők integrálását célzó programokat. A párt szerint a nagy számban érkező menekültek hosszabb távon kivéreztetik ugyanis a svéd jóléti államot, s ezzel tönkreteszik a korábban sikeres országot.

A különféle marginális jobboldali pártokból 1988-ban alakult SD 2010-ben került be a stockholmi parlamentbe. A karizmatikus Jimmie Akesson vezette SD hasonló utat járna be, mint az ugyancsak bevándorlásellenes Dán Néppárt (DF). Az utóbbi a 2010-es 13 százalékról 2015-re 21 százalékra növelte támogatottságát, s a különféle kormánykoalícióknak nyújtott külső támogatásért cserébe elérte a dániai bevándorlási szabályok komoly szigorítását. Az SD-nek erre egyelőre nincs esélye, a hagyományos pártok – legalábbis nemzeti szinten – Svédországban egyelőre nem hajlandók összefogni a szélsőjobbal.

Finnországban, ahol viszonylag alacsony, hat százalék körüli a külföldön született állampolgárok aránya, az eredetileg Igaz Finnek nevű szervezetből jött létre a Finnek nevű párt. A Timo Soini vezette tömörülés – a bevándorlás elutasítása mellett – korábban élesen EU- és euróellenes is volt. Miután azonban a 2015-ös választáson 18 százalékot szerzett, és belépett a Juha Sipila vezette kormánykoalícióba, megkopott a Finnek retorikájának unióellenes éle. Talán ezért is, a radikális párt néhány hete kettészakadt, s egy ideig úgy tűnt, hogy összeomlik a kormány is. A pártvezetői székből kipenderített Soini azonban több társával együtt külön frakciót alapított Igazi alternatíva néven, s továbbra is együtt szavaz a kormánnyal. ¬