Hetvenéves lenne Balassa Péter
Dupla számának egyharmadát szentelte a pécsi Jelenkor Balassa Péternek. Remekbe szabott tanulmányok és esszék veszik számba a 2003-ban, 56 esztendősen elhunyt irodalmár szellemi örökségét, máig való megkerülhetetlenségét. Ez így azonban nem teljesen pontos, a most kinyomtatott szövegek többsége ugyanis nem új. Majd’ másfél évtizeddel korábban íródtak, s a pesti bölcsészkar esztétika tanszéke által szervezett „munkaszemináriumon” hangzottak el és vitatódtak meg. Szarka Judit, Kulcsár-Szabó Zoltán és Arató László a „hunyt mester” halála után nem sokkal az ő megvesztegethetetlen elemzési módszerével vette górcső alá a fájóan csonka volta ellenére „csiszolt acélgolyóhoz” hasonlítható életmű egy-egy szeletét. Az esztéta gondolatainak jelenlétére egyébként a folyóirat kritikai rovata is bizonyság, Takáts József kritikus Kukorelly Endre új, Porcelánbolt című neoavantgardista könyvéről írt bírálatában több bekezdésben birkózik Balassa „vitatható” koncepciójával. De vissza a főhajtó összeállításhoz: a túl korán árván maradt tanítványok „régi” eszmefuttatásait ugyanis egy frissen írt esszé koronázza meg. A nemzedékkel idősebb barát, Sándor Iván író az értékeket biztos szemmel felismerő, több mint harminc kortársa – például Kertész Imre, Nádas Péter, Esterházy Péter, Bodor Ádám, Závada Pál – útját vihart kavaróan is egyengető irodalmár arcéle mellett felvillantja a politikafilozófus Balassáét is. Azét a férfiúét, aki a rendszerváltást követő első évek apró jelei nyomán meglátta, hogy „hétköznapi esemény” lesz az „általános romlás”, s már az 1998-ban hivatalba lépett Orbán-kormány első megnyilvánulásai után figyelmeztetett, hogy „az ellenőrizetlen hatalom koncepciógyártó agyműködésében mindig ott volt a diktatúra árnyképe”.
