Órásmesterek

Az idén is késtek pár évtizedet az ítészek. A biológiai óra működésére az 1980-as években kezdtek fényt deríteni azok az amerikai kutatók – Jeffrey C. Hall, Michael Rosbash és Michael F. Young –, akiket a héten érdemesnek minősítettek az elismerésre. Amiről szó van, annak a lényege laikusszemmel is könnyen átlátható. Minden élőlény szervezete (növényé, állaté, emberé egyaránt) alkalmazkodik a Nap járásához. A kutatók és elődeik gyümölcslegyekkel kezdték a megfigyelést. A biológiai óra máshol is hasonlóan működik, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy bonyolultabb szervezetekben több helyen, több óra „ketyeg”, és ezeket az agy központi időmérője hangolja össze. Ha kizökken a biológiai óra (például tengeren túli repülés vagy éjszakai munka miatt), az átmeneti kellemetlenségekkel vagy tartós esetben betegségekkel jár. A majdnem pontosan 24 órás – szaknyelven cirkadián, azaz napi – ritmust a többi között az a gén szabályozza, amelynek hatását a díjazottak írták le elsőként. Ők fedezték fel azt a fehérjét (a PER-t), amely éjjelente felhalmozódik a sejtekben, napközben pedig eltűnik, így jelezve a biológiai időt. Young későbbi, 1994-es felfedezése kiegészítette a képet: egy másik gén által szabályozott másik fehérje, a TIM segíti a PER-t abban, hogy mindkettő bejusson a sejtmagba, és ott kifejthesse szabályozó tevékenységét. Az angol rövidítések a periódusra és az időtlenségre (timeless) utalnak, és ezt a logikát követte Young, amikor rábukkant egy további génre is. Ez kódolja a DBT (doubletime) fehérjét, amely a 24 órás ritmus finomszabályozását végzi. És ez még nem minden: a mostani kitüntetettek további fehérjéket azonosítottak, amelyek munkára serkentik a PER génjét, illetve amelyek arról gondoskodnak, hogy fény hatására „be lehessen állítani” a biológiai órát.