Shakespeare: Hamlet
Vajon miért tűzte műsorára 122 éves működése során először a Hamletet a Víg? Egyrészt, mert vannak hozzá színészei. Nem is kevesen. Például a vibrálóan tehetséges, akrobatikus ügyességű ifj. Vidnyászky Attila, megannyi intellektuális tragikus hős után egy kamasz Hamlet; Hegedűs D. Géza, aki királyként velejéig romlott gyilkos, saját testvéreként, azaz szellemként azonban méltóságteljes uralkodó; Börcsök Enikő, aki királynéként hozzázüllött gyilkos férjéhez; Fesztbaum Béla, aki a Polonius-szerep valamennyi poénját kijátssza; vagy éppen a Színészt alakító Hajduk Károly, aki József Attila Levegőt! című versét illeszti, feltűnően nagy találati pontossággal, a bűzlő dániai helyszínbe. Másrészt van rendező Eszenyi Enikő személyében, aki kellően analitikus elme a sokrétegű darabhoz. „A Hamlet ma nekem az erkölcsről és a színházról szól” – mondja, és tényleg. Harmadrészt van modern szöveg, élő, beszélt nyelven, Forgách András és Nádasdy Ádám műveként. És az első előadás tanúsága szerint van értő közönség is. Eszenyi valósággal tobzódik az üzenetekben, és hogy a nézők ne veszítsék el a fonalat, olykor felkapcsolja a villanyt. Az egyik legmarkánsabb ilyen üzenet a király imája. Arany János fordításában: „Ó, de mily könyörgés / Szolgál javamra, helyzetem szerint? / ’Bocsásd meg undok gyilkosságomat!’ – / Az nem lehet; hisz most is birtokomban / Mindaz, miért a vétket elkövettem: / Koronám, saját dicsvágyam, és királyném. / Nyerhet malasztot, ki bünhöz tapad?” Forgách ezen is igazított valamelyest, csak hogy tudjuk, mai nyelven is jobb a vezeklésnél a bűn hasznát kiélvezni. Addig, míg nem akad, aki megfoszt tőle.
