Philip Zimbardo

Portré

2017. október 12.

Fazekas István

Philip Zimbardo

szociálpszichológus

„Kisiskolásként azért vertek meg állandóan az osztálytársaim, mert vézna, kék szemű fiúként zsidónak néztek. Aztán Kaliforniában, a gimnáziumban is kiközösítettek, mert azt hitték, New York-i–szicíliai család sarjaként biztos maffiózó vagyok” – vall az életét meghatározó előítéletekről a 84 éves professzor. Nagyszülei egy Palermo közeli kisvárosból vándoroltak ki Amerikába, édesapja villanyszerelő volt, édesanyja háztartásbeli, aki négy gyermeket nevelt. „Szegénységben nőttünk fel a dél-bronxi gettóban, és hamar rájöttem, hogy az egyetlen kiút a tanulás. Emiatt folyamatosan küzdöttem az apámmal, aki inkább zenélt és szerencsejátékozott.” Brooklynban szerzett diplomát szociológiából és pszichológiából, majd a Yale Egyetemen doktorált. Amikor oda beadta a felvételi jelentkezését, egy professzor felhívta, hogy személyesen akarja látni. „Kiderült, hogy az olcsó, bajuszos fotóm alapján attól tartottak, fekete vagyok, így vonakodtak felvenni.” Tanított a Yale-en, később a Columbián, majd a Stanford Egyetemen, ahol megkapta a professor emeritus címet. 1971-es börtönkísérletét ma a világ tíz legismertebb pszichológiai kísérlete között tartják számon. 2008-ban hozta létre a Heroic Imagination Project nevű civil szervezetet, amely a közöny ellen küzd, és a hétköznapi hősiességet népszerűsíti. Ennek programját Hősök Tere néven Budapesten is elindították, miután 2012-ben egy konferencián Zimbardo találkozott Halácsy Péter Prezi-alapítóval.

Három gyermeke és két unokája van: irodalomtudós első feleségétől született fia pszichoterapeuta, a szintén pszichológus Christina Maschlachtól pedig két felnőtt lánya van. Ma San Franciscóban él, szenvedélye az utazás és a főzés: „Elvégeztem egy francia omlettkészítő kurzust is, hogy még jobb reggelit adhassak a vendégeimnek.”

¬ Évtizedeket szentelt annak, hogy megértse a gonosz működését, az utóbbi időben mégis arra összpontosít, hogy rávegye az embereket: cselekedjenek jót. Bűntudatot érez, amiért korábban csak a rosszat kereste mindenkiben?

A börtönkísérletem és korábban sok másik is azt vizsgálta, milyen könnyű a jó embereket elszédíteni, korrumpálni rossz körülmények között. Csoportnyomásra sokan hihetetlen dolgokra képesek, csak hogy befogadják őket. De optimista vagyok, egy ideje azon dolgozom, hogy meg lehessen fordítani mindezt. Hogyan lehet inspirálni az embereket, hogy – akár a konformitás ellen lázadva – hétköznapi hősökké váljanak, megszabadulva az előítéletektől?