Párpárhuzam

Negyven éve írták alá a bős–nagymarosi vízlépcső közös felépítéséről a magyar–csehszlovák szerződést, ezt huszonöt éve mondta fel Magyarország, s ugyancsak negyedszázada már, hogy szlovák területre terelték a Dunát, aminek jogellenességét húsz éve mondta ki a Nemzetközi Bíróság.

¬ 1886. A jeges árvizek kártételei ellen és a hajózás megkönnyítésére mederszabályozás indult a Szigetközben.

¬ 1911. Egy bázeli cég koncessziót kapott a Mosoni-Duna vízerejének felhasználására.

¬ 1942. Kormánykezdeményezésre egy Nagymaros környéki vízerőmű tervezetét dolgozta ki a Királyi Vízerőügyi Hivatal.

¬ 1952. Magyar–csehszlovák kormánybizottsági ülés: hasznosítani kívánják a közös Duna-szakaszt.

¬ 1953. Gerő Ernő kormányfőhelyettes elvetette azt az egyezménytervezetet, amely szlovák területre helyezné az üzemvízcsatornát, így a nemzetközi hajózóutat is a határról.

¬ 1960. KGST-tanulmány a Dévény alatti Duna-szakasz hasznosításáról.

¬ 1963. A magyar–csehszlovák kormánybizottság jóváhagyta a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer koncepcióját, az üzemvízcsatorna miatt határmódosítást tart indokoltnak. 1970-ben a csehszlovák fél ettől visszalépett.

¬ 1977. A két miniszterelnök, Lázár György és Lubomir Strougal aláírta a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer megvalósításáról szóló államközi szerződést. E szerint két, egymással hidraulikailag összefüggő vízlépcső épül: Bősön (Gabcikovo), valamint Nagymaros és Visegrád között, egyenlő arányban finanszírozva és osztozva az áramtermelésből.

¬ 1983. Lázár–Strougal-jegyzőkönyv: pénzhiány miatt a beruházás négyéves halasztással, csak 1990 és 1994 között készül el.

¬ 1984. 6068 aláírással petíció az Országgyűléshez és a kormányhoz a vízlépcső építése ellen.

¬ 1985. A Magyar Tudományos Akadémia elnökének levele Havasi Ferenc MSZMP KB-titkárhoz: „…jobb lett volna, ha a létesítmény felépítésének várható hatásait tudományosan elemző tanulmány és annak akadémiai vitája jóval korábban, a létesítményre vonatkozó döntés előtt készült volna el.”

¬ 1986. A Duna Kör által meghirdetett „környezetvédelmi sétát” a Batthyány térnél erőszakkal oszlatták szét. Magyar–osztrák cégmegállapodások: az osztrák villamos művek (Donaukraftwerke) áramot vesz 1996-tól, és „előtörlesztésként” addigra megépíti a nagymarosi erőművet.

¬ 1988. Több tízezres tüntetések, petíciók hatására az Országgyűlés is megvitatta a vízlépcsőegyezményt, és nagy többséggel megszavazta. Pár hétre rá többezres fáklyás tüntetés a beruházás ellen.

¬ 1989. Medgyessy Péter és Pavel Hrivnyak miniszterelnök-helyettesek februárban jegyzőkönyvet írtak alá a bősi erőmű építésének gyorsításáról. Akkorra már 140 ezer aláírás gyűlt össze, népszavazást követelve. Májusban a kormány felfüggesztette a nagymarosi munkálatokat. Prága többször jelezte: az úgynevezett C variánsként kész egyoldalúan, szlovák területen pótolni az időközben ugyancsak félbehagyott, már csaknem kész dunakiliti duzzasztót, és üzembe helyezni a bősi erőművet. Októberi parlamenti határozat: a kormány kezdeményezze az 1977-es szerződés módosítását.

¬ 1990. szeptember. A két környezetvédelmi miniszter tárgyalt a lehetséges kompromisszumokról. Ezzel kiváltották a zöldmozgalmak haragját. Decembertől Mádl Ferenc tárca nélküli miniszter lett a kétoldalú tárgyalások felelőse. Közben a Donaukraftwerke és a nagymarosi vízlépcső beruházó cége, az Oviber peren kívül megegyezett: az utóbbi 2,65 milliárd schillinget fizet az osztrákoknak az elmaradt hasznuk miatt, amit áramszállítással a magyar állam teljesít.

¬ 1991. A prágai kormány áprilisban megkezdte az úgynevezett C variáns építését, a Duna elterelését célzó munkálatokat. Válaszul parlamenti határozat: a kormány kössön új szerződést a vízlépcső összes főlétesítményének elhagyásából származó következmények rendezésére, méghozzá „közös megegyezéssel”. Csehszlovák válasz: a szerződést nem lehet felmondani, a várható természeti károkra nincs bizonyíték.

¬ 1992. A csehszlovák kormányfő bejelenti: a Duna elterelése október végén kezdődik. Erre a magyar kormány felbontotta az 1977. évi vízlépcsőszerződést. Október 24–26-án a csehszlovák fél Dunacsúnnál elzárta a Dunát, csak a hozam töredéke folyt át. A Felső-Szigetköz mellékágaiban tonnaszám pusztultak el a szárazra került halak. A Duna 2–5 métert apadt.

¬ 1993. Szlovákia vízlépcsőügyben Csehszlovákia jogutódjává vált, a két ország közösen fordult a hágai Nemzetközi Bírósághoz.

¬ 1994. A másodpercenként szükséges 50–80 köbméter helyett 15 köbméteres kapacitású, drága, környezetszennyező megoldással, dízelszivattyú beindításával, Dunaremeténél megkezdődött a vízpótlás a Duna mellékágaiba. A kormány ehelyett fenékküszöb építését javasolta Dunakilitinél, de az Országgyűlés ezt megtiltotta.

¬ 1995. Magyar–szlovák ideiglenes vízmegosztási megállapodás: 200 helyett 400 köbméter víz érkezik a Duna főmedrébe másodpercenként, amelyből egy fenékküszöbnek köszönhető duzzasztás révén megoldható a mellékágrendszer vízpótlása, évente többször el is árasztható a hullámtér, szimulálva az egykori természetes vízjárást.

¬ 1997. A hágai Nemzetközi Bíróság szerint Magyarországnak nem volt joga sem felfüggeszteni, sem leállítani a nagymarosi és a bősi közös beruházási munkákat, Csehszlovákiának joga volt a C variáns munkálataira, de arra nem, hogy ténylegesen üzembe is helyezze, azaz elterelje a Dunát. Magyarország hiába jelentette be, hogy felbontja az 1977-es vízlépcsőszerződést, az továbbra is érvényes. A két országnak tehát meg kell állapodnia, hogyan valósítja meg e szerződés célkitűzéseit. Szeptemberben Nemcsók János vízlépcsőügyi kormánybiztos a nagymarosit pótló vízlépcső építéséről készített elő megállapodást. A tervezet 1998 márciusában megjelent a Népszavában, tüntetéseket váltott ki.

¬ 1998. Székely László az új kormány új biztosa. Négyéves tárgyalássorozattal annyit ér el, hogy a szlovák fél elfogadta: más alapon kell megállapodni.

¬ 2002. A Medgyessy-kormány felmentette Székelyt. Másfél évig nem volt kinevezett főtárgyaló, a szlovák kormánymeghatalmazott levelei megválaszolatlanul maradtak.

¬ 2004. Ma is hatályos a kormányhatározat az új meghatalmazott, Erdey György mandátumáról: a Duna rehabilitációja „a lehető legkisebb természetátalakító beavatkozással járjon”, de a műszaki beavatkozások nélkülözhetetlenek.

¬ 2012. A 2010-es kormányváltás óta szünetelt tárgyalások vezetésével Szabó Marcelt bízta meg a külügyminiszter. Őt az év végén Székely László váltotta – mindössze fél éven át.

¬ 2015. A betöltetlen főtárgyalói posztra Baranyai Gábor külügyminiszteri biztos kapott megbízást. A nyilvánosság elől elzárt érdemi tárgyalásokon megegyeztek: új hatásvizsgálat készül, a két ország megkísérli közösen modellezni, milyen áramlási, vízellátási viszonyokkal lehet elérni, hogy a folyó és mellékágai jó ökológiai állapotba kerüljenek. A korábbi megoldási változatokból már csak egynek a hatásait vizsgálják: négy duzzasztó épülne a Szigetközben, így a Duna főmedre és mellékágai ismét egységes vízrendszert alkotnának.

A győri vízügyi igazgatóság egykori vezetője tevékeny részese volt a negyven évvel ezelőtti vízlépcsőterv módosításának és végrehajtásának.

Fiatal szakaszmérnökként szembesültem a tervekkel. Nem tetszett, hogy a megjósolt károkat – döntően a talajvíz szintjének várható csökkenését a Szigetközben – elintézettnek vélték az érintettek kártalanításával. Noha nem voltam magas pozícióban, mégis sikerült elfogadtatni a természetes állapot megmaradását lehetővé tevő vízpótló rendszer tervét. A Duna főmedre a XIX. század óta többféle műszaki megoldással szabályozott hajózási útvonal. E beavatkozások következtében káros folyamat indult el: a középvízi meder süllyedése – a Szigetközben ez többméteres. Gyakran megtörtént – persze nem olyan brutális mértékben, mint 1992-ben, a Duna elterelése után –, hogy fölülről alig szivárgott át víz a mellékágakba, amelyeknek az alja magasabbra került, mint a mélyülő Duna vízszintje. Árvízkor fordított folyamat figyelhető meg, a Duna szétterül, és lerakja az árvíz hozta hordalékot. Így a mellékágak feltöltődtek, miközben a főág süllyedt. Az 1992-es elterelés után a Duna főmedrébe csak az átlagos vízhozam töredéke, egytizede jutott, így a talajvízszint drasztikus csökkenése következett be, mivel az építési munkák magyar leállítása miatt a vízpótlás a magyar oldalon még nem készült el. Ezt a katasztrofális állapotot csak az 1995-ben üzembe helyezett fenékküszöb és a vízbevezetés szabályozását végző dunakiliti duzzasztó segítségével lehetett megszüntetni, ezzel sikerült megakadályozni a mellékágak kiürülését. Ma is úgy látom, hogy a Szigetköz természetes állapotának fennmaradása a vízlépcsőrendszer és a kapcsolódó beruházások – vízpótlás, szennyvíztisztítók – építésének köszönhető. Az előre jelzett környezeti károk az utóbbi 25 évben nem jelentek meg. Sem a győri, sem a mosonmagyaróvári vízbázis minősége nem romlott. Viszont az alsó Szigetköz mellett a Duna főmedrében a medermélyülés felgyorsult, helyenként 2 méternél is több, ami elkerülhető lett volna, ha megépül a nagymarosi duzzasztó.

Mindkét országot elmarasztalta, és az volt az üzenete, hogy állapodjanak meg. Erre húsz év nem volt elegendő. Pedig a visegrádi országok együttműködésébe nagyon is beleillene. Szlovákia már visszafizette a bősi erőműre felvett hitelt, és termeli az áramot a jogtalanul elterelt Dunával. Eddig még nem sikerült rájönnöm, nekünk, magyaroknak milyen előnyünk van a megegyezés halogatásából.

dudás szabolcs

Mennyire látta egykor megdönthetetlennek a magyar érvelést? – kérdeztük az ELTE nemzetközi jogi tanszékének emeritus professor emeritusát, aki a vízlépcsőperben Magyarország egyik képviselője volt.

Több vízlépcsőellenes tüntetésen túl voltunk már, amikor 1989–1990-ben Németh Miklós miniszterelnök tanácsadó testületében megvitattuk a bős–nagymarosi építkezést. Nemcsak a tömegmozgalmak hatottak ránk, hanem az akadémia is elég lesújtó véleményt adott a beruházásról. Úgyhogy mi is javasoltuk a nagymarosi építkezés felfüggesztését, sőt később a leállítását.

Nemzetközi jogászként csak a jogi helyzetet tudtam mérlegelni, de ami a természettudományokat illeti, elég meggyőző volt, amit a környezetvédelemről mondtak. Persze néhány állítást, például a földrengésveszélyre vonatkozókat, kétellyel fogadtunk. Meggyőzően érveltek a tudósok, ellentétben a vízlépcsőrendszer támogatóival, akik azt mondták például, hogy csakis ezzel az építkezéssel lehet megfelelő hajózási feltételeket teremteni a folyón. Amikor az Antall-kormány 1992-ben felkért közreműködésre a jogvitában, már világos volt, hogy ezt kétoldalú diplomáciai tárgyalásokon nem lehet megoldani, Csehszlovákia kettéválása után végképp nem, mivel a vízlépcső Szlovákia nemzeti büszkeségének egyik szimbólumává vált. Szóval mi védhetőnek láttuk a magyar álláspontot. Azzal viszont nem voltunk tisztában – máig sem tudom, félrevezettek-e bennünket vagy sem –, hogy bizony megépül az úgynevezett C variáns, vagyis akaratunk ellenére is képesek lesznek elterelni a Dunát, és beindítani a bősi áramtermelést. Minket hivatalos szakmai körök arról győzködtek, hogy ez képtelenség. Noha nyilvánvaló volt, hogy mivel a második világháborút lezáró békeszerződésben Csehszlovákiához csatoltak Pozsonnyal szemközt, a Duna másik oldalán fekvő három magyar falut, ez fizikailag lehetővé teszi az elterelést magyar részvétel nélkül is. Azért mi – nem vízügyi vagy környezetvédelmi szakemberek – meglepődtünk, amikor ez bekövetkezett. Részt vettem a Meciar szlovák miniszterelnökkel folytatott tárgyaláson, láttam, hogy tántoríthatatlanok. Így nem maradt más, mint a hágai Nemzetközi Bíróság elé vinni az ügyet. A pozsonyi kormány sokáig nem akarta a hágai eljárást. Ekkor Brüsszelhez fordultunk, és kértük, hogy közvetítsen a felek között. Ezt meg is tette, amit persze Szlovákia nyomásgyakorlásnak is érzékelhetett. Mindenesetre az Európai Bizottság javaslatát elfogadva mindkét ország jelezte, hogy „jó fiúként”, kulturált, európai módon kész rendezni a vitát.

A hágai döntés előtt nem volt rossz előérzetem. A Magyarországot képviselő, az eljárásokban járatos nemzetközi jogászcsapatban senki sem érezte ütősnek a szlovákok érveit. Egyetlen pillanat sem volt, amikor valaki felsóhajtott volna, hogy „te jó ég, ilyen szamárságokkal ne álljunk elő”. Magát az ítéletet egyébként én nem tartom annyira hátrányosnak, hiszen egyrészt mindkét felet egyformán elmarasztalta, másrészt sok mindent elfogadott a magyar álláspontból, mindenekelőtt azt, hogy nem akarjuk megépíteni a nagymarosi vízlépcsőt. Nem ez az egyetlen hágai döntés, amely patikamérlegen született. Persze boldogabb lennék, ha ötéves munkánk gyümölcseként részem lehetett volna olyan, precedens jellegű ítéletben, amely tükrözi a környezetvédelmi jog hetvenes évek óta bekövetkezett fejlődését. Ennyiben csalódott vagyok. Ráadásul a szerződés felbontását a kezdettől fogva ellenző Horn Gyula – akkor már miniszterelnökként – úgy folytatta, mintha az ítélet nem adott volna nekünk felmentést a nagymarosi építkezés alól. Ez végképp elkedvetlenített, azóta nem is foglalkozom a vízlépcsőüggyel. ¬