Ifjabb Szlávics László albuma – Wehner Tibor: Az utolsó óra: mindig üt

Óraszobroknak, óraplasztikáknak nevezi ifjabb Szlávics László legújabb munkáit a róluk szóló míves, szeretetteli műgonddal tervezett album kísérő tanulmányában Wehner Tibor. A művészettörténész esszéje a „megfoghatatlan időt” járja körül. A végkövetkeztetést azonban – vajon sikerült-e az egy híján félszáz óra-műnek a lehetetlen: az időnek, ha nem is a megállítása, de a megfogása, a kimerevítése – az olvasóra bízza. Az pedig határozott igennel felel. Azonos nevű és mesterségű édesapja, legfőbb mestere nyomán az ifj. előnevű Szlávics elméje és keze (valamint bolhapiacjáró gyűjtőszenvedélye) esztendők óta az idő s az azt tárgyiasító – kizárólag felhúzható – órák körül jár. Kvarc, kristály kizárva. Alkotásai a kvietált vekkerek, kar-, zseb-, fali-, s tán még toronyórák százaiból, ha nem ezreiből (illetve ezek maradványaiból) állnak, épülnek vagy lendülnek újfajta mozgásba. A szűkszavú művész azonban az első pillantásra is rabul ejtő óralátomásaihoz minduntalan kiköveteli a tárlatlátogató, s főleg az albumlapozgató drága idejét. Vajon miért, hogy a Sötét óra című, egykoron falon függő szerkezet a számlapjától megfosztva is „mutatós” marad? Vajon a Nemzettudatkalibráló és a Nemzettudatgenerátor egymást kizáró vagy egymást feltételező szerkentyűk? – meditál a kompozíciókat tüzetesen szemügyre vevő. S a választ – talán a két rozsdás vastömb közé préselődő óraroncsokból álló „Under Pressure” című 2016-os szobrot is felépítő művésszel együtt – a pusztító idő elpusztíthatatlanságában véli meglelni.