Kisfaludy András: Elhallgatott zenekarok

Istenkísértő vállalkozás „érintettként” objektívnek lenni, dokumentumfilm-rendezőként adott pillanatban átülni a kérdező székéből a kérdezettébe. A „kísértő” Kisfaludy Andrásnak, a hajdanvolt Kex együttes dobosának, félszáznál több dokumentumfilm alkotójának sikerült elkerülnie a buktatókat. Talán leginkább azért, mert a Baksa Soós János fémjelezte egykori, valóban zseniális zenekarról a „sorstárs” bandák egyikeként szólt, szinte teljességgel mellőzve a „nyomják Krahácsot” életérzést. Éppen ezáltal tudja – a szakértőként maga mellé vett Csatári Bence történésszel együtt – bizonyítani, hogy milyen elképesztő lehetőségek voltak a Liversingben, a Tűzkerékben, a Syriusban vagy az Atlasban, a Kexről már nem is beszélve. Ezek kibontakozását akadályozták ilyen-olyan okokból a „könnyűzene” pártkorifeusai és belügyérei, elsősorban azáltal, hogy nem engedték őket nagylemez közelébe. Ahogy alighanem hozzájárultak a kezelhetetlen gitárfenomén, Radics Béla alkoholizmusához, Baksa és több zenekarra való társa kényszerű disszidálásához is. Az elhallgatott-elhallgattatott – s egy emlékeztető koncertre most összetoborzott – zenészek mellett a filmben szót kapnak a hatalmi akaratot egykoron tolmácsolók-végrehajtók is. Árulkodó pillanatok, amikor a mosolygósan nem emlékező Barabás János, vagy az elemző Lendvai Ildikó meghökkentő érzéketlenséggel fejtegeti, hogy a zenészek – csakúgy, mint ők, a politikusi pályájukat KISZ-funkcionáriusként kezdők – csupán egy kis „húzd meg, ereszd meg” szereplői voltak.