Makacsulegyenjogú

„Az ismeretek külső, gépies betanulása, csekély önállóság, az objektivitás hiánya, az absztrakciótól való idegenkedés.” Ezek, a „természet felállította” korlátok miatt nyilvánította a tudomány művelésére és az értelmiségi pályák többségére alkalmatlannak a női nemet Kornis Gyula. Elhíresült tanulmányát a filozófia nagy tekintélyű professzora (utóbb kultuszminiszteri államtitkár) 1925-ben Tormay Cécile folyóiratában, a Napkeletben adta közre. A felsőbbrendűségére büszke férfitársadalom tagjaként tudományos alapon vonta kétségbe a női egyetemi képzés létjogosultságát. A megtámadottak válaszként megalapították az Egyetemet és Főiskolát Végzett Magyar Nők Egyesületét, amely később Magyar Női Szemle címmel havilapot is indított a szellemi pályákon működők táborára építve.

A Kornis-affér csupán egy azon ambivalens epizódok sorában, amelyeket részletesen taglal Papp Barbara és Sipos Balázs nemrégiben megjelent monográfiája. A Modern, diplomás nő a Horthy-korban című kötetükben a történész szerzők a címben jelzett időszak (nő)történetét korántsem csak kronologikusan veszik szemügyre, ugyanazokra az eseményekre tematikus csoportosításban is vissza-visszatérnek, plasztikussá téve az egymást erősítő vagy éppen kioltó törekvések következtében kialakult folyamatokat. A jelentős változásokra igen eklatáns példa, hogy a nő egyetlen igazi hivatását a házastársságban és persze az anyaságban megjelölő Kornis 1941-ben már a legmelegebben ajánlotta egykori kényszertanítványának, Techert Margitnak budapesti magántanári kinevezését.

A szóban forgó hézagpótló kötet főhősei, a diplomás nők a múlt század első felében – az egykori riogatások és kétségkívüli számbeli növekedésük ellenére – igazi kisebbséget alkottak: az 1920-as évek elején a felsőfokú tanintézetekben a gyengébb nem aránya nem érte el a 8 százalékot, évtizeddel később jutott 14 százalék közelébe. 1931 és 1941 között 20 ezer egyetemista szerzett doktorátust, közülük az 1186 nő (5,8 százalék) valóban fehér hollónak számított. Társadalmi, politikai és kulturális helyzetükre a „hátrányos” jelzőt lehet ugyan használni, ám csak megszorításokkal, hiszen úttörő voltukból fakadóan a sikereik is átütőbbek voltak. Ráadásul a Horthy-korszak egyes időszakaiban az „új nő”, a „modern nő” törekvéseire igen eltérően tekintett a politika által erősen befolyásolt közvélemény. A szerzőpáros – mint előszavában is jelzi – „a szokásosnál több figyelmet” fordít a nőmozgalom úgynevezett modern-konzervatív, újabban hibridnek nevezett irányzatára. Teszi ezt elsősorban azért, mert a „nőietlen forradalmi szüfrazsettek” tevékenységére gyanús szemmel tekintő, s így kettős présbe került modern-konzervatívok működése a ma még csak formálódó nőtörténetnek a legkevésbé feltárt fejezete.