Müller Miklós: A liszenkóizmus utolsó évei és feltámasztása napjainkban
„Nagy ígéreteket kell tenni, és készen kell lenni az új ígéretekkel, amikor az előzőt nem sikerült beváltani.” Ezzel a politikában gyakorta alkalmazott módszerrel jellemezhető leginkább a szovjet tudomány legnagyobb koponyájává – Sztálin által – kinevezett Trofim Gyenyiszovics Liszenko munkássága (is). A biológus-agronómus a laboratóriumában sikert sikerre halmozott. Megoldotta a búza tavasziasítását, a burgonya nyári ültetését, a gyapot visszametszését, mi több, a nagy tejhozamú szarvasmarhafajta kitenyésztését is. Káprázatos eredményeit azonban a búzamezőkön, a krumpliföldeken s az istállókban valahogy sosem sikerült megismételni. Mert az alkalmazók „nem akarták eléggé” – rendre ez volt a magyarázata a háromszoros Sztálin-díjas (és más ordókkal is gazdagon ékesített) (ál)tudósnak, aki a generalisszimusz támogatásával még azt is elérte, hogy 1948-ra a liszenkóizmus lett „az egyetlen érvényes tudományos irányzat”. Ennek az orosz mezőgazdaságra is végzetes döntésnek a következményeként majd 3 ezer „nem eléggé akaró” genetikus vesztette el jobb esetben az állását, rosszabb esetben a szabadságát vagy az életét. A New York-i Rockefeller Egyetem történészprofesszora, az MTA külső tagja, Müller Miklós aligha idézi fel roppant olvasmányos tanulmányában a még Hruscsov által is favorizált, ám aztán befolyását vesztő és levitézlett sarlatán históriáját – „a tudománytörténet legkirívóbb félrelépését” – akkor, ha az elmúlt évtizedben nem kezdődött volna meg Oroszország nacionalista hangadóinak körében Liszenko rehabilitálása. Merthogy a „nagy tudóst” azok az országon belüli liberális-kozmopoliták rágalmazták és rágalmazzák ma is – sulykolják a mostanság idehaza is jól ismert frázist az újkori felfedezők –, akik egyben ügynökei az Oroszország ellen folyó világméretű propaganda-ideológiai kampánynak.
