Jolsvai András: A napok színe

„Fiatalok voltunk és szabadok. Egyik se fordult velünk elő soha többé.” Krimiben poéngyilkossággal érne fel a kötetzáró két kulcsmondat idézése. Jolsvai András e nosztalgikus-ironikus mondatai szabatosan indokolják, mi mozgatta-ihlette őt, amikor a Periszkóp nevezetű, jobb sorsra érdemes közéleti hetilap elbukásának históriáját vette a tollára. Elég egyetlen kattintás a szerző életrajzára ahhoz, hogy az olvasó éljen a gyanúperrel, bizony a Köztársaság (és a Respublika) történetét veheti kézbe. A reményekkel teli 1990-es évek elején játszódó mű azonban nem a lap kulcsregénye. Legalábbis abban az értelemben nem, hogy a korszak zsurnaliszta hősei (ne felejtsük: a szóban forgó időszakban még az újságírás számított az egyik leghitelesebb foglalkozásnak) egy az egyben nem azonosíthatók be. Itt van Jolsvai nagy trükkje: a történet kor- és helyszínhű színtere ugyanis megfigyelőállás. Olyan hely, ahonnan egyaránt szemügyre vehetőek a mindenkori emberi viszonyok és az immár negyedszázadra távolodott rendszerváltáskori gátlástalanságok. Ahonnan ma már élesen (meg)láthatóak a tisztesség és a tisztességtelenség mezsgyéi, és ahonnan jól látszanak a „határsértő” kalandorságok. Az anekdotázva építkező író 61 regényfejezetben, elegáns, könnyed stílben mesél a nagy osztozkodásból kimaradtaknak, akik gyakran kuncognak, felkacagnak, de minduntalan azon kapják magukat, hogy nem ifjú szívüket mérhetetlen keserűség önti el a tengernyi tisztességtelenségtől. És tudják, amit az író is tud, hogy örök vigaszul „csupán” József Attila két – mért legyek, mért ne legyek kezdetű – hexameterébe kapaszkodhatnak.