Mégisbunda

A jeruzsálemi ház, amelyben Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő felnőtt, alig pár lépésre található a November 29. utcától. Izrael alapító nemzedéke utcák elnevezésével is megörökítette 1947. november 29-ét, amikor az ENSZ elfogadta Palesztina mint brit mandátumterület két államra osztását – egy arabra és egy zsidóra. A jeles nap ünnepe az évtizedek során elhalványult, az ENSZ Biztonsági Tanácsának (BT) 181. számú határozata a kneszet honlapján már csak úgy szerepel, mint a zsidó állam megalapításáról szóló dokumentum (a két államra osztás lemaradt). Úgy tűnik, az 1917. november 2-án született hírhedt Balfour-nyilatkozat nagyobb becsben van a mai izraeli vezetés szemében.

A 181. BT-határozat a mandátumterület 55 százalékát a zsidóknak, 45 százalékát az araboknak adta, miközben akkoriban az előbbiek palesztinai lakossága a fele volt az arabokénak. A palesztinok és az arabok azonban nem fogadták el a tervet, komoly hibát követve el. A zsidó állam 1948-as kikiáltása után kitört az első arab–izraeli háború, a palesztinoknak szánt Ciszjordánia és Kelet-Jeruzsálem jordániai fennhatóság alá került (a Gázai övezet Egyiptomnak jutott). Az 1967-es háborúban azonban Izrael elfoglalta a Jordán nyugati partját és a Szent Város keleti felét, amelyet 1980-ban annektált.

Ha igaz Abba Eban egykori izraeli külügyminiszter híres mondása, miszerint a palesztinok soha nem mulasztanak el egyetlen lehetőséget sem, hogy elmulasszanak egy lehetőséget, akkor Izrael is elszalasztott néhányat. Erőszakos és rögös út után a Jasszer Arafat vezette Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) 1988 novemberében végül elfogadta a BT 242. és 338. határozatát. Ezek geopolitikai jelentősége, hogy a PFSZ a béke érdekében megelégedett az 1967-es határokkal. Vagyis az egykori Palesztina 22 százalékával, ami kevesebb mint a fele az 1947-es határozatban rögzített területnek.

A 242. és a 338. határozat volt az 1991-es madridi békekonferenciának és az 1993-as oslói megállapodásnak az alapja, amely megteremtette a palesztin autonómiát. Három fontos kérdést azonban nyitva hagyott: a végső határok kialakítását, az 1948-as és az 1967-es menekültek sorsát, valamint Jeruzsálem jövőjét. A palesztinok a Szent Város keleti felét – benne az óvárost – követelték, és erről nem hajlandók lemondani. Izrael viszont örök és oszthatatlan fővárosának tekinti Jeruzsálemet.

Az óváros és benne az izraeliek által Templom-hegynek nevezett hely azért fontos a zsidók számára, mert a második ókori templom ott állt, és annak megmaradt nyugati fala, az úgynevezett Siratófal a judaizmus legszentebb helye. Az iszlám szerint Mohamed próféta a hegyről szállt a mennybe, ezért a középkorban ott felépült aranykupolás Szikladóm, és az al-Aksza- mecset – Mekka és Medina után – a muszlimok harmadik legszentebb helye, amelyet ők a Mecsetek terének (vagy Nemes Szentélynek) hívnak. A Templom-hegy vagy a Mecsetek tere mind az izraeliek, mind a palesztinok számára a nemzeti identitás jelképévé is vált. A Szent Várossal kapcsolatos izraeli lépések már korábban is okoztak zavargásokat, sőt a 2000-ben kirobbant második palesztin intifáda – felkelés – szikrája éppen az volt, hogy Ariel Saron néhai izraeli kormányfő ellátogatott az egyébként a mai napig muszlim vallási fennhatóság alatt álló Templom-hegyre.