Gyorsan essünk túl a műfaji besorolás melléfogásán. Sam Garbarski új mozija – bár (fel-fel)nevetni lehet rajta – nem vígjáték. Témája, szívet szorongató részletei ellenére azonban drámának sem nevezhető; nézhető, átélhető, jó mozi az 1945-re összeomlott Németország, közelebbről Berlin feltápászkodásának idejéből. E kulisszák között korábban Rainer Werner Fassbinder háborút vesztett németjei kapálództak, a néző most az ott rekedt, a bosszúálláson és a szülőföld megtagadásán meditáló, céljaik érdekében seftelő, győztesként – mert túlélőként – elkönyvelt zsidó férfiak szemszögéből tekinthet a romhalmaz város testi-lelki roncsaira. Az új Németországnál, szülőhazájánál alig ifjabb, 69 éves – s önmagát belgaként aposztrofáló – rendezőt láthatóan ugyanaz a probléma foglalkoztatja, mint például Kertész Imrét: az elmondhatatlan elmondása. Az, hogy a túlélésnek mi is volt az ára. A film középpontjában a Moritz Bleibtreu alakította David Bermann haláltáborból való „csodás” megmenekülése áll. Ennek okát firtatja a nácik elől 1933-ban zsidó gyereklányként kimenekített, s Berlinbe 1945-ben amerikai hírszerzőtisztként visszatérő igazságbajnoknő; a férfit gyanúsítottként hallgatja ki, és nem ad hitelt annak a „dajkamesének”, hogy David a viccmesélő tudománya révén kerülte el végzetét. A film végére a nácikkal való „kollaboráció” vádja megdől, némi happy endként a főszereplők egy szalmazsákon röpke órára egymásra lelnek, a túlélés bűntudatától azonban semmi és senki nem mentheti meg sem őket, sem a többi filmbeli alakot. Köztük a meggyötörtséget a cinikus fapofa álarcába rejtő figurát, akit Mácsai Pál formál meg igen emlékezetesen.
