Az EU ezúttal nem fogadja bojkottal, hogy Ausztriában koalíciós partnerként kormányra került a szélsőjobb. Sebastian Kurz kancellár gyors brüsszeli úttal igyekszik kihúzni az ügy méregfogát.
A jobboldali koalíció ellen tüntető fiatal az elnöki palota előtt. Európa csendes
„Szegény búzavirág, sajnálatosan már te sem vagy politikailag korrekt” – kommentálta az osztrák Heute című bulvárlap egyik olvasója a hírt, hogy a novemberben először összeült új bécsi parlamentben a szélsőjobboldali Szabadságpárt (FPÖ) képviselői fehér havasi gyopárral a hajtókájukban jelentek meg. Az előző kilenc év gyakorlatának vetettek ezzel véget, száműzve a korábbi alakuló üléseken szimbólumként használt kék búzavirágot. Tavaly beszélte rá a pártjába tartozó honatyákat az államfői tisztségért ringbe szállt Norbert Hofer, az országgyűlés alelnöke, hogy az FPÖ színeként is a kéket választó képviselők hagyjanak fel a provokációval, mert a búzavirág jelképpé emelése miatt feleslegesen állandó magyarázkodásra kényszerülnek a növény náci „múltja” okán.
Aminek cáfolására tele voltak a szabadságpártiak vezetői történelmi okoskodásokkal. Akadt, aki állította, hogy az 1848-as forradalom jelképe volt az egykoron gyomnövény, de szép színű virág. Más pártideológusok pedig azzal jöttek, hogy Európa virágjáról van szó, ahogyan azt a színe is mutatja. Az osztrák televízió éles nyelvű kommentátora, Armin Wolf blogjában aztán leszámolt a „kék Európa-virág” elmélettel. Nincs olyan fogalom, hogy Európa-virág, sem kék, sem narancssárga. Lothar Höbelt FPÖ-közeli történésszel egyetértésben pedig cáfolja a kapcsolódást 1848-hoz is.
A búzavirágot Luise von Mecklenburg-Strelitz porosz hercegnő kedvelte, de Otto von Bismarck, az első német szövetségi kancellár is odavolt érte. Az édesanyja iránti tiszteletből emelte a kék virágot az udvar kedvencévé Luise fia, aki 1871-től I. Vilmosként az addigra egyesült Németország első császára lett.
Abban viszont laikus és hivatásos történészek is egyetértenek, hogy a búzavirág kultusza a bécsi születésű, Hannah Arendt által Adolf Hitler szellemi atyjának tekintett Georg von Schönerertől származott. A Bismarck fanatikus hívéül szegődött férfiú utálta a Habsburgok osztrák patriotizmusát, Ausztriát inkább a német nacionalizmushoz akarta illeszteni. 1891-ben Össznémet Egyesület néven pártot alapított, és jelképének a németül Kornblumének nevezett búzavirágot választotta. Schönerer németimádata, megveszekedett antiszemitizmusa éppen úgy megtetszett Hitlernek, mint a Heil kiáltással kísért, magasba lendített karja. Nagynémet, zsidógyűlölő, vallásellenes és antiliberális. Ezeket az ismérveket emelték át Schönerertől a nemzetiszocialisták, akiknek összes pártemblémájuk, miként maga a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) is, Ausztriában be volt tiltva 1933–1938 között. A fasiszta eszmék osztrák hívei így azokban az években a gallérjuk belső oldalára rejtve viselték a búzavirágot.
A második világháborút követően is rendre felbukkant a kék virág, az osztrák szélsőségesek „Árpád-sávos” gyomnövénye. Természetes és műanyag változatában is provokált vele az FPÖ, miként a hozzá tartozó, de a pártnál még radikálisabb, német eredetű, a sapkákat, zászlókat, kitűzőket kultiváló volt diákok szervezete, a Burschenschaft is.
Az 51 szabadságpárti parlamenti képviselő – köztük húszan a Burschenschafttól – fehér virágot tűzött magára, a magyarul havasi gyopárnak nevezett, magas sziklás hegyeken virágzó Edelweisst. A „bátorság, vitézség és szeretet” jelképeként mutatta be a bécsi parlamentben az új pártvirágot Heinz-Christian Strache, az FPÖ elnöke. Persze a történészek hamar kimutatták, hogy az Edelweiss nem is olyan ártatlan. Már 1924-ben így nevezte el paramilitáris tornaegyletét a Gothia Wien diákszövetség elnöke, a radikális antiszemita Eduard Pichl, aki korát megelőzően hangoztatta az árjásítás fontosságát. De Edelweiss volt a neve Hitler kedvenc Wehrmacht-hadosztályának is, amely 1943 szeptemberében véres tömegmészárlást hajtott végre a görög Kefalónia szigetén.
A magát az 1990-es évekig kizárólag történelmi áldozatként bemutató Ausztriában akadnak szégyenfoltok, amelyeket az elővigyázatlanul választott politikai virágszimbólumok is felszínre hozhatnak. Az óvatosabb politikai tömörülések ezért inkább nemzetközi virágjelképeket tűznek magukra. A Néppárt fehér szegfűvel díszeleg, a szociáldemokraták a vörös rózsa átmeneti korszaka után visszatértek a vörös szegfűre. Az utóbbi a francia forradalom idején még a nemesek ellenállásának volt a szimbóluma, majd 1890-től a nemzetközi munkásosztály harci virága. Másodszor kerültek be az osztrák törvényhozásba a Neos nevet viselő liberálisok: ők rózsaszínűen virágzó cserepes kaktuszt helyeztek el parlamenti padjaikon.
