A vendégek

Az utóbbi időben a privát partik dinamikája alkalmazkodott az egyre szűkülő terekhez. A nappaliban terített asztal maradt a lúzereké, az igazán nagy dolgok a konyhában történtek, újabban pedig a fürdőszoba a legfontosabb helyszín. Itt lehet rendbe rakni a megjelenéshez még nem illő öltözéket, egy papír zsebkendővel megtisztított kád széléről felrántani azt, ami az elviselhetetlen vendégek elviseléséhez kell, és itt derül fény azokra a fontos élettani folyamatokra, amelyekről senki nem szívesen beszél. Ráadásul a partik legmenőbb szereplője az, aki el sem jön – legfeljebb titokzatos üzenetet küld magáról. A vendégek rendezője az európai film különös tehetsége. Sally Potter negyedszázada a Virginia Woolf-féle Orlandóban bebizonyította, hogy másfél óra alatt képes négyszáz évet átfogó időutazásra olyan képek egymásra halmozásával, amelyeket látva Peter Greenaway is irigyen csettintett, és ha a viktoriánus kor nagy festője, Frederic Leighton élne, vigasztalhatatlan lenne. A filmidő ezúttal húsz perccel kevesebb, szinte kisjátékfilmnyi, az őrület éppen addig tart ki, amíg a betépett aranyifjú egyszippantásnyi anyaga vagy a meghívottak őszintesége. A helyszín egy londoni átlaglakás, a kép nem színes, nem is fekete-fehér, inkább szürke, mint a délután. A vendégek a háziasszony köszöntésére jöttek össze, akit nemrég neveztek ki valami fontos árnyékminiszterré, ám a visszafogott ünneplés helyett egymás feltrancsírozásába kezdenek. Az induló- és a zárókép stílusosan keretbe foglalja a jeles eseményt: a házigazda pisztolyt ragadva célba veszi a mégis betoppanó szereplőt és a káoszon kínjában hahotázó nézőt.