Lazítástóllázításig

A sztálini tervutasításos rendszer cirka fél évtized alatt megbukott Magyarországon, mind elméletben, mind gyakorlatban. A forradalom vetett véget neki. Teljes kiiktatására azonban egy évtizedet várni kellett. „Az első lépés, amit meg kell tenni: a helyzet leírása” – írta 1956-os, ám csak 1957-ben kiadott kandidátusi disszertációjának előszavában Kornai János (a 90. születésnapjára rendezendő tudományos konferenciáról lásd Csúcsra járatva című cikkünket a Gazdaság rovatban). Az autodidakta közgazdász A gazdasági vezetés túlzott központosítása című könyvében precízen végigvette a rendszer meghökkentő működési zavarait, belső ellentmondásait, és először mondta ki: „Nem hozhatnak kellő eredményt az egymástól függetlenül végrehajtott, szétaprózott változások. Egységes és átfogó reformra van szükség!” Ezzel a párt szócsöveitől rögtön kiérdemelte a „revizionista” titulust.

Az 1969-ben rejtélyes körülmények közt elhunyt Péter György a KSH elnökeként már 1954 októberében az áru- és pénzviszonyok mellett érvelt, amelyek „a szocializmus építésének szolgálatába állíthatók”. Az öntörvényű Liska Tibor 1963-ban publikált Kritika és koncepció című cikke pedig egyenesen a világpiaci árak átvételét szorgalmazta, mert „az önköltségből kiinduló árképzés gátolja a technikai fejlődést”. Úgy vélte, hogy a kötelező tervmutatók hátráltatják a racionális gazdálkodást, formálissá teszik a központi irányítást. „A szocialista társadalom nem közvetlenül szükségletekre, hanem piacra termelő társadalom” – fogalmazta meg, szakítva a sztálini dogmával. Liska néhány évvel később előállt az önszabályozó piac modelljével, ám az ezt kifejtő Ökonosztát csak 1988-ban jelenhetett meg. A reformerek merész elképzeléseit az új gazdasági mechanizmus csak tompítottan, megannyi fék beiktatásával alkalmazta.