Bari Károly: Csönd

Ordít a csönd a Csöndből. „…én kérdezek, én felelek, / – milyen volt az életed? / – tökéletes, mint egy részletesen megtervezett, / soha meg nem írt vers.” Önálló verseskönyvvel Bari Károly legutóbb még az ezredforduló előtt jelentkezett, 2017 karácsonyát viszont költészeti eseménnyé avatta. Kezdjük a végén, az úgynevezett kolofonnál! A máskor az olvasó számára tán érdektelen adathalmaz maga is vers tömörségű üzenet: a 150 grammos Munken Pure (vagyis a könyveknél szokásosnál vastagabb, kellemes tapintású, tojáshéjszínű) papírra Garamond betűkkel nyomott, piros vonalakkal nyomatékosított kötetet a költő maga tervezte. S aligha véletlen, hogy a szikárszép, mindössze 36 oldalas könyvet kézbe vevők már első pillantásra József Attila 1936-os Nagyon fáj című remeklésére asszociálnak. Csöndjében Bari tizenkét „új”, sűrű szövetű, roppant fajsúlyos költeményt adott közre, a tartalomjegyzékből tudható, hogy azok 2001 és 2017 között születtek, majd rendeződtek – keletkezési sorrendjüktől eltérő – sorba. Lelki süketség, (ál)szemérmes félrefordulás lenne nem kihallani a rímtelenül zakatoló, kíméletlen őszinteségű strófákból a számvetést, a búcsúzást. Nyersebben: a halálra készülődést. A soha meg nem írt vers tökéletességéhez közelítenek a gyémántkeménységűvé formált költemények. A magányt természetes költői állapotnak tekintő, 65 esztendős – valamikori – táltosfiú borongós tájakon, kedvlohasztó év- és napszakokon át vonszolja magát (s híveit). Hóesésben, téli és éjszakai utazásokon vagy a „semmitlenítés vájatában” szakadnak ki belőle olyan sorok, mint hogy az életünk valójában „út a nemlétből / a nemléten át / a nemlétbe”. A hosszú évek óta dolgozószobájába zárt, mind nehezebb mozgású „öreg” Bari fikarcnyi önsajnálat nélkül jut arra a megtapasztalt felismerésre, hogy „a járdaszegélyek is meglábalhatatlan hegyeket jelentenek”, s állítja – biztatón –, hogy „nem halok meg, / csak elhagylak, elmegyek a föld alá, a kibontott mélységbe”. Ismert, hiszen maga is el-elmondta a lapok ritka kincsének számító interjúiban, hogy verset rendkívül lassan ír, miközben a cigány folklórkutatóként, műfordítóként akadémiai intézményeket (megszégyenítő módon) helyettesítő-pótló Bari tudományos életműve felmérhetetlenül gazdag. De a vers az más, vallja, ott mindig meg kell várni, amíg azt érzi, hogy nemcsak egy-egy vers kész, hanem a verseskönyv is. Talán ezért lehet(ne) a Csönd az irodalom komor ünnepe.