Azőrülethatára

Nemcsak azokat a szervezeteket érinti hátrányosan a tervezett törvény, amelyek a kormány szerint az illegális migrációt támogatják, hanem az összes közhasznú minősítésű civil szervezetet. A közhasznúsághoz ugyanis kimutatható társadalmi támogatottság kell, s ennek kritériumait szigorítaná a tervezet. E szerint a közhasznú szervezetek támogatásainak fele belföldi adományozótól kell hogy származzon, és a személyi jövedelemadókból felajánlott egy százalékok összegének el kell érnie a külföldről származó pénzügyi támogatás felét. Ezzel padlóra küldhetik a civil szféra tekintélyes részét, hiszen nem az egyszázalékos felajánlások adják e szervezetek költségvetésének zömét. Így ha például egy falusi sportegyesület alapítványa a külföldi testvértelepüléstől kap támogatást, vagy ha egy egészségügyi, esetleg oktatási alapítvány külföldi segélyszervezettől jut évente komolyabb összeghez, könnyen lehet, hogy emiatt elveszti a közhasznúságát. De nagyobb szervezetek, amelyek több millió forinthoz jutnak az szja egy százalékaiból, szintén retteghetnek a közhasznúság elvesztésétől. A közhasznú státus megszűnésével pedig ezek a szervezetek búcsút mondhatnak az adókedvezményeknek is.

Diktatúrákban és féldiktatúrákban jól bevált eszközökhöz nyúlt vissza az Orbán-kormány, amikor elkészítette az illegális migrációt támogatókról szóló törvénycsomag tervezetét. Ennek alapján nap mint nap felvetődik például Soros György magyar állampolgárságának megkérdőjelezése: a kormányzati elképzelések kvázi megfosztanák attól. Az állampolgárságtól megfosztás azóta ismert a magyar jogban, hogy 1939-ben, a második világháború előtt módosították az 1879-es állampolgársági törvényt. Már akkor is meglehetősen puha, ám Orbánnak nyilván kedves fogalmakkal határozták meg, kit lehet megfosztani az állampolgárságától. Ilyen volt például, hogy „aki bármilyen külföldi politikai jellegű szervezet tevékenységében részt vesz”, az elvesztheti ezt a státusát. Ez lényegében a kormány diszkrecionális jogkörébe helyezte, mit minősít „politikai jellegűnek”.

Még súlyosabb következményekkel járt ugyanabban az évben a zsidók állampolgárságának szabályozása. Egyrészt kimondták, hogy zsidó nem honosítható és nem honosítható vissza, még házasságkötéssel sem, másrészt visszamenőleg is el lehetett venni zsidóktól az állampolgárságot. Az 1914. július 1-je után magyar állampolgárságot kapott zsidókat meg lehetett fosztani az állampolgárságuktól, ha az életviszonyaik úgymond nem utalnak arra, hogy az ország területén maradhassanak; ha a honosításnak, illetve visszahonosításnak a törvényben meghatározott előfeltételei nem álltak fenn; illetve ha a magyar állampolgárság megszerzése érdekében bűncselekményt vagy fegyelmi vétséget követtek el, vagy megtévesztették a hatóságot. Többek között ez a rendelkezés aztán sok esetben olyan „idegenrendészeti távoltartáshoz” vezetett, amely 1941 augusztusában a kamenyec-podolszkiji sírgödörben ért véget.

Az állampolgársági törvény 1939-es módosítását, illetve a hasonló szellemben készült új törvényeket a kommunista hatalom is előszeretettel használta. 1947-ben például így vonták meg az állampolgárságot azoktól, akik ellen a demokratikus államrend védelméről szóló törvény alapján nyomoznak, és egy hónapon belül nem térnek vissza Magyarországra. Ezt egy évvel később már mindenkire kiterjesztették, aki a magyar kormány felhívására egy hónapon belül nem tér haza, tekintet nélkül arra, hogy elkövetett-e törvénybe ütköző cselekedetet. Az állampolgárságtól megfosztás intézménye egészen 1990-ig fennállt; 1947-től 1930 fő vesztette el így az állampolgárságát. Az 1956 utáni disszidenseket tehát csak elvétve büntették ezzel a szankcióval, s 1990-től valamennyi megfosztott visszakaphatta magyar állampolgárságát.

A XX. században kizárólag háború esetén volt példa arra, hogy belföldi területekre csak különleges engedéllyel lehessen utazni – egészen addig, amíg a kommunista államhatalom békeidőben is be nem vezette a határsáv és a határövezet intézményét. Az akkor belügyminiszter Kádár János 1950. áprilisban terjesztette elő tervét a déli határövezetről az MDP titkárságának. Ebben a 15 kilométeres mélységű határövezetet, a határsáv-igazolvány bevezetését, sőt az „osztályidegenek” kitelepítését is előirányozta; ez utóbbit a déli határon júniusban már végre is hajtották. A 15 kilométeres határövezetbe való belépést magyar állampolgárok számára is külön engedélyhez kötötték, s a déli után 1952-ben a nyugati határövezet is létrejött. A délit 1965-ben, a nyugatit 1969-ben szüntették meg, a nyugati határ közelébe utazók fokozott ellenőrzése pedig egészen a rendszerváltásig gyakorlat volt.