Abiológusokbáránykái

beelddenker.com

„A két fiatal nő látványa, akik mellükből szoptatták kisbabájukat, pirulásra késztette, el kellett fordítania a fejét. Egész életében nem látott még ennyire illetlen dolgot. S ami még ennél is kínosabb volt, Bernard (...) nyílt megjegyzéseket tett erre az undorítóan elevenszüléssel kapcsolatos jelenetre.” Így határolódik el a divatjamúlt női szerepektől Aldous Huxley Szép új világ című, 1932-es klasszikusának Leninája. Mire a szerző leírta ezeket a sorokat, John Haldane (történetesen Huxley egy barátja) már kidolgozta az embriókeltetés elméletét. Bár a víziót azóta sem sikerült megvalósítani, szép számmal akadnak feminista gondolkodók, akik a nemek közti egyenlőség zálogaként tekintenek az ektogenezisre, a magzatnak a szülői testen kívüli „keltetésére”.

A feminizmus 1970-es évekbeli radikális hullámának egyik vezéralakja, a kanadai–amerikai Shulamith Firestone A szex dialektikája című művében hangsúlyozza például, hogy „a nők elnyomásának alapját az utódok kihordásának és felnevelésének nemi szerepei adják”. A megoldást az ektogenezisben látta, amely – miként a tabletta az intim együttlétet a szaporodásról – leválaszthatná a terhességet a női testről.

Napjaink genderkutatói közül sokan ugyancsak az esélyegyenlőség zálogaként tekintenek a lehetőségre. Szerintük ezzel elhárulhatnának az akadályok a nők és a férfiak azonos munkaerőpiaci megítélése és az otthoni feladatok egyenlő elosztása elől. Javulhatna az a helyzet, hogy a lombikbébiprogramok a 35 év alatti nők körében csak legfeljebb 40 százalékban sikeresek, míg 40 felett a pácienseknek alig több mint a tizede tud így teherbe esni. Ha lenne műméh, fel lehetne számolni a béranyaság intézményét. Sőt a heteroszexuális párokéval azonos feltételek mellett vállalhatnának gyermeket a párkapcsolatban élő meleg – vagy akár az egyedülálló – férfiak is. Ehhez kapcsolódik, hogy például Kínában vagy Angliában már zajlanak azok a kutatások is – egyelőre egérkísérletekkel –, amelyek a megtermékenyítés mozzanatát igyekeznek függetleníteni a természet adta férfi-, illetve női ivarsejtektől. A legmerészebb elképzelések szerint a testi sejtek fiatalítása és újraprogramozása révén rutinná válhat, hogy bárki (akár férfi, akár nő) a saját sejtjeiből gyártathat akár spermiumokat, akár petesejteket. Akkor pedig gyakorlatilag megrendelhető lenne az, ami aztán a mesterséges méhbe kerül.

A szintetikus méh sokak szerint előnyös lenne a magzatok egy részének is. Nemcsak azért, mert a krónikus betegségekben szenvedő nők magzatai is biztonságban lennének, hanem mert a várandósok nem elhanyagolható része rendszeresen iszik alkoholt, egyesek a kemény drogok használatától sem riadnak vissza. Mások szerint viszont a nők teljes kiiktatása a terhességből inkább hátrányos lenne rájuk nézve. Dena Davis, az amerikai Lehigh Egyetem bioetikusa például attól tart, hogy az ektogenezis megvalósításával a szaporodás joga – akárcsak Margaret Atwood kanadai írónőnek A szolgálólány meséje című regényében – könnyűszerrel egy diktatúra kiváltságosainak az ölébe hullhatna. Glenn Cohen amerikai bioetikus szerint pedig egy embriókeltető az abortuszt ellenzők malmára hajtaná a vizet, és ezzel végképp megfosztaná a nőket a testük feletti önrendelkezés jogától. Ezt az aggodalmat az a feltételezés táplálja, hogy a műméh-technológiára hivatkozva esetleg mindenkinek megtiltanák a terhessége megszakítását – azoknak is, akik a „keltetőgépeket” sem kívánnák igénybe venni.