Voltmingondolkoznia
A köztéri szobra után életműve önálló archívumától is „megfosztott” Lukács Györgyöt 1957-es snagovi deportálásakor is leginkább a gondolkodás szabadsága foglalkoztatta, amint azt egy most előkerült levele is tanúsítja.
A szivarozó Lukács György és vele szemben Nagy Imre 1954-ben. Intellektuális magatartás
EgyismeretlenLukács-levél
Miközben Lukács György köztéri szobrát eltávolították, s eddig önállóan kezelt iratanyagát közgyűjteménybe sorolva a napokban felszámolták a nevét viselő kutatóhelyet is, szellemi hagyatékáról, hatásáról – és ellenhatásáról – az őt követő nemzedékek vallanak, Heller Ágnestől Vajda Mihályig. Legutóbb Almási Miklós, az esztétika professzora elevenítette fel emlékeit a majd egyéves kihagyás után újraindult 2000 című folyóiratban az őt kérdező Nádra Valériának. A vaskos életútinterjúból a mesterről kimetszett „személyes töredékeket” összegezve Almási úgy látja, hogy Lukácsot, a „magyar ugar elátkozott nagyságát” egész életében „piszkálták”, a húszas években Németországban, a harmincasban a Szovjetunióban, aztán 1948-tól jószerével 1971-es haláláig idehaza; „olykor lecsukták, máskor csak sittel fenyegették”.
Az interjúrészlet publikálása után lelt rá házi archívumában Almási arra az 1957. februári válaszlevélre, amelyet Lukács Romániából küldött neki „hártyavékony levélpapíron”. A drámafejlődés útja című nagydoktori disszertációját éppen befejező tanítvány levele elveszett vagy lappang, tartalma csupán a válaszból következtethető ki. Almási a Lessingről írt tanulmányának elfektetését is felpanaszolhatta, mielőtt véleményt kért volna tervezett operaesztétikájáról – mostani szavaival: „őrült szándékáról”.
Az ismeretlen Lukács-levél publikálásának jogát a címzett és mostani interjúvolója a HVG-nek engedte át.
[1957.] II. 11.
Kedves Almási elvtárs
megörültem levelének; én is nélkülözöm a szivarfüst melletti „sympozionokat”. De ezen nem lehet egyelőre segíteni. Azon se, hogy Weimarban most „egyszerre” nem tetszenek a dolgai. Ne keseredjék el ezen. A jó dolgok ideje mindig megjön. És ha egy kézirat nem bír ki néhány év fiókban fekvést – úgy van valami baj a kézirattal is – nemcsak a lektorokkal. („Hegel” pl. 10 évig feküdt a fiókomban) – Érdekesebb a maga terve, a drámai fejlődés elvét átvinni az opera fejlődésére. Itt azonban ne felejtse el az opera egész stílusát, s így „drámaiságának” jellegét elsősorban a zene határozza meg. Ez beható stíluselemzést és új műfajmeghatározást igényel. (Nagyon tanulságos pl. Verdi Othellójának szövegét összehasonlítani ebből a nézőpontból a Shakespeare-ével.) És mint mindenütt: a stíluskülönbség kihat a történelmi fejlődés menetére is. Verdi pl. akkor éri el a nemzeti forradalomból kinőtt törekvéseinek betetőzését, amikor annak a drámairodalomban magában már nyomai is eltűntek. Tehát vigyázzon: ne konstruáljon analógiák alapján, hanem merüljön el az eleven anyagban és sohase feledkezzék meg az egyenlőtlen fejlődés elvéről. Érdekes volna arról is beszélni, amit az imperialista fellendülésről ír. Azt hiszem, itt két motívum fonódik össze. a) az új reakció – ami természetesen sok jó írót is megtéveszt időnként (Shaw). b) az új ellenállás. (Itt nem szabad 1905-öt és következményeit elhanyagolni. l. pl. Anatole France-ot ahol persze az a) motívum (Dreyfuss-pör) is szerepel.) Erről persze beszélgetni kellene. Addig is, amíg ez lehet ez [sic!], melegen üdvözlöm és minden jót kívánok munkájához.
Lukács György