Ádáz művészetelméleti viták tárgya az a kérdés, hogy a „befogadónak” – olvasónak, nézőnek – szükséges-e ismernie az alkotó életét, vagy csak a mű hatása számít. Az esztétika szempontjából „kívülről” érkező szerző, a gyakorló pszichiáter nemcsak konokul hajtogatja, hogy igen, de véleményét példák hosszú sorával támasztja alá. Elismeri persze, hogy „minél kevesebbet tudunk egy kép születésének körülményeiről, annál nagyobb a kép projekciós »felülete«”, a műalkotások rejtélyeit mégis a festőn keresztül nézi és láttatja. Merthogy a művészet, vallja, „személyes motívum által születik”, s ezek feltárása által a művész „üzenete” is érthetővé, megérthetőbbé válik. Igaz, ennek a dekódoló eljárásnak van „áldozata”, merthogy az üzenet küldőjének szavai, cselekedetei, lelki megnyilvánulásai, vagyis az élete valóságos halvaboncoláson esnek át. Gerevich hősei ugyanis – Leonardótól a két magyar géniuszon, Gulácsy Lajoson és Márffy Ödönön át Pablo Picassóig – testi valójukban szinte kivétel nélkül régóta porladnak. „Csak” a műveik élnek, s csak az azokban rejtőző talányok foglakoztatják az utókort. Halhatatlanságukért a zsenik azzal „fizetnek”, hogy valahai életük egyre nyitottabb könyvvé válik, hogy közkinccsé, köztudássá lesz például Gustav Klimt „súlyos Ödipusz-komplexusa”, Modigliani brutalitásig fokozódó alkoholizmusa, Paul Cézanne és valamikori legjobb író barátja, Émile Zola egymás ócsárlásába torkolló, ám művészetcsiholó szellemi párviadala. A roppant ingoványos területen Gerevich lenyűgöző tudással és tiszteletre méltó ízléssel mozog, ezért aztán a képes könyveit nem a csámcsogásért lapozgatók valóban eljuthatnak a teremtő vágyak genezisétől a remekmű értéséig.