Ifj. Vidnyánszky Attila

Portré

2018. február 8.

Reviczky Zsolt

Ifj. Vidnyánszky Attila

színész, rendező

„Ámorként szaladgáltam a színpadon egy hatalmas nyíllal” – emlékszik vissza a 24 esztendős művész a beregszászi színházban négyévesen alakított első szerepére Csokonai Dorottya című művében. Szinte a színházban nőtt fel: „A turnébuszok, a hideg kultúrházakban kabátban próbáló társulat világa ma is meghatározó emlék.” Édesapja, Vidnyánszky Attila ma a Nemzeti Színház igazgatója, korábban ő alapította a beregszászi színházat, édesanyja, Jekatyerina Alikina orosz színésznő ma Moszkvában él. Bátyja matematikus lett, édesapjuk második házasságából még négy testvére született. Ő a Beregszásztól nyolc kilométerre fekvő, zömében magyarok lakta Nagymuzsalyon nőtt fel a nagyszüleivel. „Igazi Pál utcai fiús gyerekkorom volt.” Mivel Ukrajnában egy évvel korábban is lehet érettségizni, már 16 évesen bekerült a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Az első évet a Vas utca, a Keleti és a Nyugati pályaudvar között töltötte. „Eltévedtem, ha kimozdultam ebből a körből, de nem is hiányzott más, annyira teljes és zárt világ volt az egyetem.” Tavaly áprilistól a Vígszínház tagja, ahová két év szabadúszás után szerződött el. „Nagy biztonságot jelent a társulati lét.” Nem tett le arról az álmáról sem, hogy egyszer majd saját színházzal járja a világot. Osváth Gábor producerrel, Vecsei H. Miklós színésszel, Kovács Adrián zeneszerzővel és további tíz kortársával létrehozta a Sztalker Csoportot. „Év közben mindenki a klubcsapatában játszik, nyáron azonban összeállunk egy ifiválogatottban.” A hosszú távú tervei között első a filmezés, ami rendezőként is érdekli. Az áttörés még várat magára: hiába alakított nagyot a Veszettek egyik főszereplőjeként, a film megbukott.

Budán, albérletben él a párjával. Ahogy ideje engedi, ingázik Beregszász és Budapest között.

¬ A kilencvenes, kétezres évek Ukrajnájáról a szörnyű szegénység jut az ember eszébe. Ön mégis varázslatos nagymuzsalyi gyerekkorról beszél.

Volt olyan vasárnap, amikor traktorral vittek minket a focimeccsre a szomszéd faluba. De ez nem a szegénységet jelentette. A kétezer lelkes faluban mindenki ismert mindenkit, Beregszász élete olyan volt, mintha Kusturica rendezte volna. Nem ismertük azt a fullasztó kényszert, hogy folyamatos pörgésben kell lenni, nem nőttünk fel 12 évesen, és nem voltunk túl több kapcsolaton 15 évesen. Természetesen a „szép új világ” mindenhová beteszi a lábát. Hol a fényesebbiket, hol a sárosabbat. A focicsapat megszűnt, ha ma lennék gyerek, nem tudom, hol lógnék esténként.