Spiró György: Kőbéka

A kőbéka csupán a dolgát nem végezte, vagyis nem köpte a vizet. Igaz, a lipótmezei kis úszómedence is funkciót váltott. Lubickolásra, víz nem lévén benne, alkalmatlanná vált, széltől védett alján viszont napközben jól lehetett napozni, esténként szalonnát sütni; bizonyítva, hogy valami valamire mégiscsak jó, a durva faragású, ám megnyerő vonású kőbreki még a hallgatag bálvány szerepét is jól betöltötte. Spiró György új könyve – az író műfajmegjelölésével: mesélye – sajátos, a Gulliverhez hasonlóan térben és időben kalandozó regény. Főhőse, Kálmánka – hiába nevezik őt olykor dr. előnévvel Melák Kálmánnak, máskor Zalman Melaknak vagy éppen Mélac grófnak – a 193 centiméterével, 128 kilójával, 48-as cipőjével és mamlaszságával maga a változatlanság. Ahogy a világ s az emberek is változatlanok maradnak. Hiába a mindenen győzedelmeskedő technika, hiába a felismerésekben tobzódó filozófia, hiába a szemnyitogató költészet (tágabban: irodalom) – a dolgok újra és újra visszaromlanak. Felnőttmeséjében Spiró elszabadult aggyal tobzódik, képtelenebbnél képtelenebb ötleteivel fut versenyt az abszurd világ valóságával, amelyben tán a bolondok a legnormálisabbak. Így a már csak lépésnyi távolságra lévő Magyar Királyságban születő „hülyegyerek” Kálmánka simán lehet polgármester, pardon: ispán, a „sínpúpozás” – bármi legyen is az – ugyanúgy megvalósítandó ötlet, mint a Golf-áramlat tulajdonlása és irányának megfordítása. Keserű szatírájában Spiró nem ismer sem istent, sem embert (vagyis nagyon is ismeri őket), ezért hát kíméletlen nyerseséggel mutatja be az élővilág elfajzott faját, a Homo sapienst, amelynek egyedei (és közösségei), míg világ a világ, maradnak (maradunk) a béka segge alatt.