Hódítózenekar

Az első világháború nem csupán a dzsessz elterjedése szempontjából számított zenei fordulópontnak. Egyrészt a századforduló nagy komponistagenerációjából több meghatározó személyiség meghalt addigra (Gustav Mahler, Claude Debussy, a legnagyobb orosz szimbolistaként említett Alekszandr Szkrjabin vagy – 1924-ben – Giacomo Puccini), míg mások túljutottak pályájuk zenitjén. De azért is lehanyatlott a hagyományos nagypolgári koncertkultúra, mert megtizedelődött a törzsközönsége. Az 1920-as években, a romanticizmus bukása mellett, az „új zene” megszületése foglalkoztatta a koncertre járókat. A titulusra két (ellentétes) stílus is igényt tarthatott: az Arnold Schönberg által képviselt atonális (ahogy ő nevezte: pántonális) zene, a dodekafónia, illetve Igor Stravinsky új klasszicizmusa – sorolja Okada Akeo, a Kiotói Egyetem zenetörténésze az első világháború nemzetközi enciklopédiájában.

De az is figyelemre méltó volt, ahogy a csataterek borzalmai lecsapódtak az új szerzeményekben, hiszen számos fiatal zeneszerző megjárta a lövészárkok poklát. Az egyik első hatás nem is közvetlenül a frontról származik, mivel a francia Erik Satie nem volt katona, ám az 1917 májusában Párizsban bemutatott Parade című balettjébe (amelynek forgatókönyvét Jean Cocteau írta, a díszleteit és jelmezeit Pablo Picasso tervezte, a darabot pedig Szergej Gyagilev orosz társulata adta elő) szinte betör a világháború, érzékelhető a fegyverek ropogása. 1918 után aztán egy egész generáció alkotásaiból köszön vissza ez a tapasztalat: mások mellett az osztrák Anton Webernnél, a francia Albert Rousselnél, a német Paul Hindemithnél vagy a „Moszkva lelkiismeretének” nevezett orosz Nyikolaj Mjaszkovszkijnál.