Sándor Pál

Portré

2018. március 1.

Fazekas István

Sándor Pál

filmrendező

„Csütörtökönként lógtam a gimiből: egyik haverommal moziról mozira jártunk, hogy megnézzük az összes aznapi premierfilmet” – emlékszik vissza szakmai érdeklődésének kezdeteire a 78 éves alkotó. Édesanyja háztartásbeli, édesapja pártmunkás volt. „Az elvesztett háború utáni ínséges időkben, a lerombolt országban állami gondozottak között, összesen nyolc intézetben laktam az általános iskola nyolc éve alatt.” Rossz tanuló, vörös hajú kisfiú volt. „De ha valaki azt mondta nekem, hogy vörös vagyok, azonnal verekedni kezdtem.” A gimnáziumban az iskolai diákújság szerkesztője lett: „Arról írtam vezércikkeket, hogyan kell tanulni, miközben sorban kaptam a ketteseket.” Édesapja azt akarta, hogy orvos vagy vasesztergályos legyen, ám ő eleinte újságírónak készült. Az érettségije után két és fél évet mindenesként dolgozott a filmgyárban, majd jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, ahol Herskó János híradó-, népszerű-tudományos és dokumentumfilm-rendezői osztályában végzett. Első játékfilmje a Bohóc a falon volt 1967-ben. Nyolc játékfilmet készített a Hunnia Filmstúdiónál, majd több mint tíz évig a német–magyar Novofilm ügyvezetője és tulajdonosa volt. 2002-ben átvette a Hunnia vezetését. Legendás filmjei közé tartozik például A régi idők focija és a Ripacsok.

Első házasságából egy lánya született, aki sokáig Norvégiában élt, nemrég Londonban meseregénye jelent meg. Egyetlen lányunokája van. „A harmadik feleségemet egy forgatáson, modellként ismertem meg: ő volt az egyetlen a csajok közül, aki nagyon nem tetszett.” Ő Safranek Anna, akinek első házasságából született kislányát „hatéves kora óta együtt neveltük”. A Rózsadombon élnek, szabadidejében zenét hallgat, színházba és moziba jár, olvas. „Sokat lógok a neten is.”

¬ A napokban a mozikba kerülő Vándorszínészek című filmjében az 1800-as évek Magyarországát idézi fel. Tíz év után rendezett újra játékfilmet, miért éppen ez lett a téma?

Az foglalkoztatott, hogyan tudnak az emberek összezárva, az életüket egymás előtt alig titkolva együtt lenni, viselkedni. Én hiszek a hétköznapokkal küzdő, csodát teremtő ripacsokban. Általában úgy dolgozom, hogy eszembe jut egy világ, s ha e „megfoganásból” kikerekedik egy történet, abból filmet forgatok. Nem ragaszkodom ahhoz sem, hogy korhűen ábrázoljak mindent: a Vándorszínészekben használt ekhós szekér például amerikai fazonú, ilyen Magyarországon soha nem volt. És egy katonaszökevénynek sem lehetett olyan hosszú haja, mint az én filmem szereplőjének.