Akorlátlansághatárai

Túry Gergely

„Túlságosan leegyszerűsítő lenne azt mondani, hogy ez a III. Richárd Donald Trumpról vagy mondjuk Orbán Viktorról szól” – szögezi le Andrej Serban, a világhírű, román származású amerikai rendező egy interjúban, a közelmúltban a Radnóti Miklós Színházban általa színre vitt Shakespeare-drámáról. Ugyanakkor persze, mint a legtöbb jó színház, ez is nagyon a máról szól. Nem elsősorban az időnként a plexipulpitus elé álló, mikrofonba beszélő hősei miatt, vagy azért, mert Lady Anna Facebook-eseményt csinál a férje temetéséből, és megköszöni, hogy többen jöttek el, mit ahányan visszajeleztek. Inkább azért, mert III. Richárd ezúttal sem a gyilkolásban kéjelgő vadállat, hanem inkább egy közerkölcseiben zűrzavaros kor logikáját megértő, gátlástalan politikus. Aki, Hamlettel szemben, nem siránkozik azon a felismerésen, hogy „rohad az államgépben valami”, és nem is elégszik meg azzal, hogy igyekszik olyan helyet keresni, ahol reményei szerint nem szakad rá a plafon, hanem locsolja is a tetőt vesztett födémet az útjában állók fölött.

Alföldi Róbert robotkezű, pikkelyes ruhájú Richárdja csak annyira torz, amennyire a kora. De – parádés alakítása ellenére – nem is ő az igazán fontos Serban rendezésében, hanem a többiek reakciója arra, ahogy a címszereplő minden jelenetben egy kicsit kijjebb tolja a még elfogadható manipuláció, erőszak – ha úgy tetszik, a politika – határait. S hogy azok, akik egy ponton megállíthatták volna, hogyan mulasztják el ezt ostobaságból, gyávaságból, számításból, elvakultságból. Hasting, Kelemen László alakításában, dörzsölt politikusnak gondolja magát, s csak akkor veszi észre, hogy ellenfele más kottából játszik, mint ő, amikor – miként a többi elbukottat – a süllyesztőbe géppuskázzák.

Hogyan állíthatná meg Richárdot a királynőnek az állam javait gátlástalanul fosztogató, korrupt, ostoba, újgazdag pereputtya, vagy testvére, a naiv Clarence? Talán épp a már Richárd előtt is véres, a romlott politikában bepiszkolódott férfiak hiteltelensége miatt – akikért kevés könnyet lehet ejteni – emeli meg a rendező a női szerepeket. Az Erzsébetet alakító Kováts Adélnak és különösen az Annát játszó Sodró Elizának sok kiemelkedő pillanat köszönhető. Ők, a befolyásuktól megfosztottak, a férfiak szerelmi és hatalmi játékszerei állnak ki halált megvető bátorsággal az igazság mellett. Nem véletlen, hogy a végül pontról pontra beteljesülő szörnyű átkot kiáltó Margit királynő rövid szerepét László Zsoltra bízta Serban. Ez az elején nevetséges, női ruhába bújt, ám maszkulinitását cseppet sem leplező hórihorgas férfi hátborzongató alakká válik, mintegy az irracionálisba tolva az igazság, az igazságszolgáltatás lehetőségét. Ezt az érzést erősíti a darab vége is, amikor a békét hozó Richmond nem jelenik meg a színpadon, csak hallunk róla, s a háttérben végigbiceg a megölt(?) Richárd.

Serbant nem a címszereplő bukása érdekli; a darab kulcsjelenete nem is Richárd magára maradása a bosworthi csatában. Ő már korábban magányos és erőtlen lett: abban a pillanatban, amikor végre megszerezte a koronát. Az előadás csúcspontja, hogy hogyan képes Buckingham herceg a néma polgárság, a nyílt törvénytelenségek és véres gyilkosságok ellenére, néhány fizetett tapsonccal, a megúszásra játszó polgármesterrel hatalomra segíteni az urát. A Pál András által alakított Buckingham cseppet sem intellektuális figura, inkább a hazugsággal történő imázsépítést ösztönösen ismerő háttérember. Az előadás legvérfagyasztóbb pillanatai nem a gyilkosságok, nem a korona gátlástalan akarása, hanem az, ahogy Richárd és Buckhingham a hazug színjátékot láthatóan sokkal jobban élvezik, mint magát a díjat: a hatalmat. ¬ Hamvay Péter