Tavaszihőhullám

„Mi ez?” „Gumi macskakő. A májusi barikádok emlékére lehetett kapni.” „Miféle májusi barikádok?” „Hát a ’68-as májusi barikádok.” Ezzel, a magyar építőtáborba látogató francia egyetemista autójából előkerülő szuvenírrel idézi meg a három évvel korábbi párizsi diáklázadást Gazdag Gyula az első filmjében, A sípoló macskakőben. A franciaországi forró tavasz nem csupán az olcsó emléktárggyá silányított utcakőben köszön vissza a budapesti gimnazisták építőtáborozásáról, a munka híján végzett kényszerű áltevékenységéről, a demokrácia hiányáról szóló opusban. Hanem akkor is, amikor a képmutatás ellen máshol vállalt munkával lázadó három fiatalnak a francia srác a világ legtermészetesebb dolgaként tanácsolja, hogy tüntessenek a lehetetlen helyzet ellen, tartsanak „assemblée générale-t” (nagygyűlést), esetleg adjanak ki egy manifesztumot. A magyar diákok nem is nagyon értik, hogy miről beszél.

Az 1971-ben forgatott, áthallásos mozit azonmód betiltották, mert „mint később megtudtam, a filmet felajánlották a KISZ-kongresszus tiszteletére, ebből származott a baj. A filmfőigazgató felszólított, hogy vágjam ki körülbelül a film egyharmadát, néhány szereplő távozzon a történetből, és változtassam meg a befejezést. Megtagadtam” – idézte fel évtizedekkel később a rendező. 1972 elején mégis változtatás nélkül bemutatták. Így kerülhetett egy évre rá a Magyar Újságírók Szövetségének (MÚOSZ) illetékes szakosztálya elé, ahol a Magyar Filmkritikusok Díjáról döntöttek. Bár Siklósi Norbert, a MÚOSZ főtitkára pártutasításra úgy intézkedett, hogy A sípoló macskakőt már az előzetes rostán szelektálják ki, a kritikusok az egyértelmű jelzés dacára Gazdagnak ítélték a legjobb első filmes rendező díját – rekonstruálta az eseményeket Gervai András 2009-ben az Élet és Irodalomban, Szigorúan ellenőrzött kritikusok című írásában.

Az elismerés komoly botrányt kavart. A párt kulturális korifeusai hallani sem akartak Gazdag elismeréséről, a díj híre azonban már kiszivárgott, és az ítészek is megmakacsolták magukat, így nem lehetett visszatáncolni. Siklósitól és Simó Jenőtől, a művelődési miniszter helyettesétől egyenesen a központi bizottság titkára, Aczél György követelt igazoló jelentést. Az eset következményeként felmerült a kulturális szakosztály vezetésének leváltása és az akkor már évtizedes hagyományú díj megszüntetése is, ám végül egyikre sem került sor. Gazdag filmjét 1979-ig nem lehetett külföldön vetíteni, és a rendező több emblematikus alkotása is évekre dobozban rekedt (így A határozat és A bankett című dokumentumfilmek vagy a Bástyasétány ’74 című játékfilm).

A sípoló macskakő a hetvenes évek derekától a lassan formálódó „második nyilvánosság” első kultuszfilmje lett, szereplői közül néhányan később a közéletben vagy a művészvilágban váltak ismertté. Így a felnőttek és diákok között ingadozó ifjú tanárt, Dienest Atkári János formálta meg, aki utóbb Demszky Gábor főpolgármester helyetteseként vált közismertté. A táborból hazaszökő Hasznost a ma József Attila-díjas költő, író, Györe Balázs alakította, de feltűnt a vásznon több későbbi rendező is (Borsodi Ervin, Bozsogi János, Monory Mész András, Xantus János).