Összhangzavar

Szimbolikus pillanat volt, amikor a hatvanas–hetvenes évek fordulóján föltűnt nagy magyar zongoristatriásszal, Kocsis Zoltánnal, Ránki Dezsővel és Schiff Andrással 1973-ban fölvették Mozart három zongorára írott versenyművét. Schiffnek a Benjámin jutott, a gyerekkézre írt harmadik szólam. A szólamok kiosztása mintha tükrözött volna valamilyen hierarchiát, ebből Schiff gyorsan kitört. 1979-ben a 26 éves, nemzetközi karrierje elején álló pianista elköltözött Angliába. Élt egy ideig az Egyesült Államokban és Ausztriában is, jelenleg Londonban és Firenzében lakik.

Csengery Kristóf szavai szerint hadat üzent annak a „kritikátlan falkaszellemnek, amely csak úgy tud gondolkodni, cselekedni – egyáltalán: élni –, ha »vezetőt« választ magának, s előtte csoportba verődve hajbókol”. Schiff másfél évtizeddel ezelőtt is úgy nyilatkozott, hogy „a magyar zenei élet, a mostani generáció máig szenved ettől a gururendszertől. (…) Ösztönösen úgy éreztem, ebből ki kell lépni”. Úgy hangsúlyozza a tekintélyek alárendeltségéből való kilépés fontosságát, hogy a legmagasabb hőfokon méltatja mestereit és példaképeit, Kadosa Pált, Rados Ferencet, Végh Sándort, George Malcolmot, Rudolf Serkint, Solti Györgyöt, Rafael Kubeliket és másokat, s ő hangsúlyozza a legerőteljesebben a szerves történelmi folytonosságot az előadó-művészetben. Kivált szorosan kötődik a múlt század első felének előadói hagyományaihoz, Artur Schnabelhez, Fritz Bushhoz, Pablo Casalshoz.

A nagyon tudatos, sőt tudós művészek közé tartozik, hosszú elemző- és filológiai munkával dolgozza ki a mesterművek interpretációját. Az amerikai San Joséban megjelenő Mercury News napilap kritikusa azt írja róla, hogy a zongora mai titánjai között ő a zen mester. Egyszerre jellemző rá a teljes oldottság és a töretlen, mély koncentráció. A páratlanul érzékeny billentéstechnikát, amely előadásának színgazdagságát adja, a Seattle Times kritikusa úgy jellemzi, hogy mintha nem is ujjal ütné, hanem tollal simítaná a billentyűket. Schiff az írásaiban és a nyilatkozataiban megvetéssel emlegeti azokat a pályatársait, akik „a nagy technikát eszeveszett gyorsasággal, erőszakosan hangos játékkal bizonygatják; az effajta lármázásban elvész a hangzás szépsége”. Viszolyog „a mindent összemosó folytonos pedálozástól” is. Zongoráin a pedálok lassan kopnak. A fent idézett kritikában igen szemléletes metaforát találunk játékának jellemzésére: ha őt hallgatjuk, az olyan, mintha egy rohanó patak kristálytiszta vizén keresztül néznénk a színpompás kavicsokat a meder fenekén.

A rendszerváltás előtt megpróbáltak úgy tenni, mintha Schiff nem is ment volna igazán el, csak éppen nem lenne itthon. Felvételeit folyamatosan játszották a rádióban. Amikor az Ifjúsági Magazin munkatársa riportot készített a Ki Mit Tud? egykori győzteseivel, tudakolván, mit csinálnak éppen, Schiffről ezt írta: „szinte gyerekként nyert még 1968-ban. Azóta az egyik leghíresebb ifjú zongoraművészünk. Csak a mamájával tudtam beszélni, mert András éppen az Egyesült Államokban turnézik.” Az „éppen turnézó zongoraművészünk”, akkor már négy éve nem járt Magyarországon. 1987-ben koncertezett újra itthon. Lakatos Éva, a Filharmónia akkori (politikailag igen mélyen beágyazott) igazgatója eltökélten dolgozott azon, hogy Schiff újra a hazai közönség előtt mutatkozzon.

Bő három évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy disszidensként gyalázzák. Ez az után történt, hogy 2011-ben föllépett a rasszizmus és a diktatórikus tendenciák magyarországi erősödése ellen, majd tiltakozásképpen lemondta magyarországi koncertjeit, és kijelentette, hogy nem is teszi be a lábát az országba, amíg a helyzet alapvetően meg nem változik. ¬ RÉVÉSZ SÁNDOR