Táncterápia

Biztos ízléssel, biztos rendezői kézzel araszol Richard Loncraine filmje a valószínűsített happy end felé. Házassági drámával, félözvegységgel, megcsaltság miatti csalódással, fájós háttal is van élet hetven körül – hirdeti a 72. évében járó mesterember. Akinek a filmes szakma a kisujjában van. Erre bizonyság volt már a Tűzfal című komputerthrillere, mi több, még az elfuserált Shakespeare-adaptációja, a III. Richard is. Tavaly forgatott „romantikus vígjátéka” remek szórakozás. Olyan, a nagy filmek határát súroló profi munka, amely görcs nélkül veszi komolyan magát (és a nézőt). Alighanem belülről táplálkozó iróniával csipkedi meg jól kiválasztott szereplőit, a sznob asszonyból „jellemfejlődve” a valódi énjéhez visszataláló Imelda Stauntont, a sorscsapásokat bölcs rezignációval viselő, életkedvét, az életbe vetett hitét el nem vesztő (s már A vendégek című filmben is felejthetetlenül komédiázó) Timothy Spallt. És a sor jószerével a stáblistán szereplők mindegyikével folytatható lenne. A történet maga a filmekből (s persze az életből) jól ismert szokványfordulatokra épül. Mi más is következhetne a film címéből, mint az a tanulság, hogy a tánc, ugye, gyógyír az élet minden bajára. A váratlan leágazásokkal, jól időzített, dramaturgiailag alátámasztottan visszaköszönő poénokkal egyedített kétórás produkcióban nincs üresjárat. A rendezői talentumból még emlékezetes filmzáró sziporkára is futja: a végső nekirugaszkodáskor szó bennszakad, kép és főszereplő fennakad.