Amuzsikus,akövet
megazattasé

Az amerikai magyar követ emlékezése az 1946–1947-es látogatásról:

A Párizs utáni két és fél hónap legszebb epizódja Kodály Zoltánék látogatása volt. Október végén érkeztek New Yorkba hajón, a pár üdvözlő szó, amelyet elmondtam, szívből jött. Nem vagyok zeneértő vagy különösen zenekedvelő, de azt teljes mértékben átéreztem, hogy Kodály már akkor sok másnak is a szimbóluma volt. A XX. század zenei térképére Bartókkal együtt ő tette rá Magyarországot, és vele együtt az újabb nemzeti és kulturális tudat egyik fontos forrása lett. A géniusznak, az emberi nagyságnak aurája övezte, amelyet magamfajta ember nehezen tud meghatározni vagy akár értékelni, legföljebb fogyatékosan körülírni [képes]. Mindenesetre nemcsak tudtam, hogy nagy ember, hanem az első perctől kezdve éreztem is, noha rövid személyes együttlétünk alatt inkább szűkszavúnak mutatkozott. Lehet, hogy ez is egyik nagy mulasztásom (talán nevel[tet]ésem következménye): az iránta érzett rendkívüli tisztelet szinte visszatartott a beszélgetés kezdeményezésétől, hiszen gyerekkoromban úgy tanultam, hogy ezt nem illik.

Fogadtatására az Amerika Hangja is kivonult, akkor ismertem meg későbbi kollegámat, a beregszászi Borgida Tibor rendezőt, akinek szüleit [1944.] március 19. után hurcolták el és gyilkolták meg az egyik kiirtó táborban.

Kodályék néhány napig nálunk voltak megszállva, a washingtoni vezető presbiteriánus templom ugyanis a Missa Brevis In Tempore Belli bemutatására készült. Hancsi megkérdezte Kodálynét, hogyan szólítsa. Ha akarod, Kodálynénak, ennél szebb megszólítás nincs, vagy Emma asszonynak, amiből természetesen a nagy korkülönbség ellenére Emma lett. Saját jogán is érdekes ember, színes egyéniség és megnyerő partner volt. Nézz rám – mondotta –, igazán nem vagyok szép, de Kodály és Bartók egyaránt el akart venni feleségül. Kodályt választottam. Rendkívül mozgékony, minden iránt érdeklődő, sőt kíváncsi asszony volt, remek szállóvendég.

Fogadást adtunk tiszteletükre. Neve Magyarország hírnevét öregbítette, a nagy zeneszerző személye sok érdeklődést és kíváncsiságot is kiváltott. Truman orvosa, akit jól ismertünk, célzott arra, hogy az elnök énekelni tanuló lánya talán eljönne. A meghívót el is küldtük, de kedves levélben lemondott, és virágokat küldött, mert – mint a doktor mondta – nem kíván precedenst teremteni. Az estély a társasági riportok szerint jól sikerült. Kodály úgyszólván cercle-t tartott, sokan akartak beszélni vele, hiszen nemcsak világhírű zeneszerző, hanem a nehezen lefordítható amerikai kifejezéssel élve „celebrity” is volt. Egy régi tanítványával is találkozott, Horváth Ferenc professzor feleségével, Perényi [nevű] zongoraművésznővel. Emma asszony szinte mindenkivel beszélgetett, sok pezsgőt ivott, amiért férje meg is rótta – akkor nem sok sikerrel. Kissé meg is ártott, másnap mégis mindenáron el akart menni nagy áruházakba. Hancsi kalauzolta, érdekelte minden, amit látott.

Kevésbé jól sikerült az az este, amelyen egy sokat kereső és nagyon vagyonos washingtoni építési vállalkozó Cafritz nagy házat vivő és nagy társasági szerepre törekvő magyar születésű felesége (Detre Gwendolyn) vendégei voltunk. A háziasszonytól jobbra – a diplomáciai protokollnak megfelelően – a belga nagykövet ült, a bal oldalán én, a díszvendég Kodály csak a harmadik helyre került. Nagyon feszélyezett mindez, mert csak rábeszélésemnek engedve fogadta el a meghívást. Arra hivatkozva, hogy magyar jótékonysági ügyekben esetleg szükségünk lehet rájuk. Kodály csak unta az egészet, Emma asszony azonban joggal sértőnek tartotta, és ezt nem is rejtette véka alá. A hangulatot még súlyosbította, hogy a háziak velünk vacsorázó tizenkét éves fia megkérdezte, nem volna-e hajlandó valamit zongorázni... Természetesen nem volt. Mindezen a belga kitűnő modora és a háziasszony kedvessége édeskeveset segített, hamar eljöttünk.

Háziasszonyunk évek múlva valóban vezető szerepet szerzett magának a társasági fronton. Férje mindig rokonszenvesen viselkedett. Velünk kedvesek voltak, megismerkedésünk után fogadást adtak tiszteletünkre (to meet alapon) – rajtunk múlt, hogy a kapcsolat nem lett szorosabb. Disszidálásunk után meghívtak, jöjjünk fürdeni a kertjükbe, hozzátéve, hogy Walter Lippmann is ott lesz. Nem mentünk, minden egyébtől eltekintve nem is voltunk abban a hangulatban.

Kodályék nyilván jól érezték magukat nálunk, búcsúzáskor Kodály hirtelen megcsókolta Hancsit. Januárban, mikor művének bemutatására visszajöttek Washingtonba, ismét nálunk akartak megszállni, de kanyaróm miatt ez sajnos nem volt lehetséges. A szándéknak azonban nagyon örültünk.

Ormándy meghívta Kodályt Philadelphiába a Fölszállott a páva variációk vezénylésére a zenekar egyik szokásos délutáni hangversenyén. Mi is átmentünk: Kodálynak sikere volt, de utána Ormándy vezénylete alatt valamilyen tetszetős és bravúros modern szerzemény következett, amely óriási tapsot kapott. Emma asszony azonnal megmondta neki, amit mi is gondoltunk: illetlenség volt Kodály után biztos közönségsikert beiktatni. A hangverseny után fölmentünk hozzájuk a szállodába. Kodály nem érezte jól magát, fájt a feje és a gyomra. Felesége telefonált az ugyanott lakó Ormándynak. Kérem, küldjön föl teát Zoltánnak. Amikor legfeljebb 10 perc múltával a tea még nem érkezett, újból telefonált: Ormándy, a tea még nincs itt. Ormándy mindezt kedvesen eltűrte. Együtt vacsoráztunk vele és Emma asszonnyal, udvarias, szolgálatkész házigazdának bizonyult – jó emléket őriztem meg az estéről. ¬