Daniel Kehlmann: Szenteste
Rossz-e, aki a jó ügyért bombát robbant? És rossz-e, aki államérdekből beleturkál a polgárok legféltettebb titkaiba is? Vagy talán mind a kettőnek igaza van? És egyáltalán: van-e bomba? A tekintélyes gyanúsított, a filozófia professzor asszonya oly meggyőzően ecseteli a társadalmi egyenlőtlenségeket, hogy már-már elfogadhatóvá válik akár egy figyelmeztető bomba elhelyezése is, pláne, hogy szenteste éjfélkor a kihalt városban aligha lenne emberáldozat. A rutinos kihallgatóról akár hihető is, hogy mindannyiunk biztonságát szolgálja, még akkor is, ha kollégáival együtt gátlástalanul lop intim adatokat és magánszámítógépet, és nem átallja becsapni a gyanúsított idős édesanyját. Az ügyesen felépített és nagyon is aktuális kétszemélyes dráma feszültségét fokozza, hogy a néző valós időben éli át a másfél órát: a színpadon ott ketyeg a falióra fél tizenegytől éjfélig – a feltételezett robbanás elképzelhető időpontjáig. A szerző, a kortárs német irodalom sztárja, Daniel Kehlmann nem titkolja, hogy ami a dramaturgiát illeti, klasszikus western, az 1952-es Délidő ihlette meg, amelyben a néző szintén valós időben éli át a délben esedékes leszámolás előtti történéseket. A másik ok az írásra – derül ki Kehlmann nyilatkozataiból – a döbbenet volt, miután Edward Snowden leleplezte, hogy az állam mindent és mindenkit megfigyelhet, a titkosszolgálatok szinte kontroll nélkül működhetnek. Erre erősít rá a pesti előadás, amelyben a néző rokonszenvét inkább a radikális értelmiségi nyeri el, mint a dzsihádisták és egyéb terroristák ellen tehetetlen nyomozó, aki sok mindent tudhat, de a szabadon gondolkodó emberek fejébe nem láthat bele.
