Gervai András: Állami álomgyár

„Engem meg akarnak ölni” – jajdult fel bő évtizede Szabó István filmrendező, amikor az állambiztonsági iratokat tanulmányozó kritikus és filmtörténész, Gervai András megírta a 19 évesen zsarolással beszervezett, később Oscar-díjas művész ügynöki tevékenységének néhány epizódját. A legyilkosozó kifakadásnál lesújtóbb társadalmi kórképet az jelentett, ahogy mértékadónak tekintett értelmiségiek (és politikusok) elemzés helyett mentegették „nemzeti kincsünket”, s közben rárontottak az egyetlen állításában sem cáfolt kutatóra. Gervai új, Film, politika, társadalom alcímű kötetének Sorsok sorsa című szép tanulmányában erre az afférra utalás sincs. A nyitómondat olvastán („Szabó – mint a nagy művészek általában – monomániás következetességgel mindig ugyanarról beszél.”) azonban alighanem sokakban felötlik a nevezetes eset, amely némiképp átszabta a rendező életművét, de legalábbis új értelmezésekre nyitott ajtót. A napfény íze című filmeposzról szóló írás csupán egy a 12 izgalmas filmtörténeti áttekintésből. Az 1945 utáni évtizedeket feldolgozó tanulmányok sorra veszik például a cenzúra miatt a forgatásig sem jutott, vagy az általa megakadályozott, rostáján fennakadt filmeket csakúgy, mint az 1957 és 1963 közötti filmszakmai megtorlást elszenvedett alkotókat. Gervai kötetének egyik kiemelkedő fejezetében pedig a magyar játékfilmek igen gyakori főszereplőinek – Bessenyei Ferencnek, Kállai Ferencnek és Sinkovits Imrének – az alakításait, üzeneteit veszi szemügyre, meglehetősen új ideológiai, szociológiai és társadalompszichológiai aspektust találva érdekfeszítő fejtegetéseihez.