Eugene Ionesco: A székek
Az abszurditás abszurditásával zárul a műfajteremtő román–francia szerző egyfelvonásosa. A két öreg – férj és feleség –, miután az eldugott szigetükre meghívottak seregének, köztük „őfelségének” (egy süketnéma szónok artikulálatlan tolmácsolásában) átadta az élet nagy, végső igazságát összegző tudását, mindennel megbékélve kiugrik az őrtorony ablakán. Mármint ez történik a „tragikus tréfa” szövegkönyvében. A Magyar Színház új, Szabó K. István rendezte előadásában azonban még ez sem sikerül. A hívogató tengermély a végleg eltűnni szándékozóknak csak a bokájáig ér. Ott, a színpad elején topog, tocsog, s tekint értetlenkedve egymásra és a nézőkre a két, a színpadi darabban nevenincs szereplő. A kimondatlan „Hát már elmúlni sem sikerül?” kérdés hátborzongató alakításukkal felkiáltójelet kap: Hát már elmúlni sem lehet ebből az élhetetlenné (el)idegenedett, elaljasult világból! Mégis, a romániai magyar színházrendező nagy ötlete az volt, hogy a kamaradarabban – színpadon először – találkoztatta a nagy párost, a film- és kőszínházi színésznőidolt, Béres Ilonát és az alternatívok máig megkerülhetetlen személyiségét, Fodor Tamást (aki egyébként két évtized alatt kétszer is megrendezte A székeket). Rötyögtetve torokszorító kettősük csak azért nevezhető nehezen jutalomjátéknak, mert egy-egy estébe – szakmai tudásukat, múltjukat, nagy csalódásaikat, hatalmas életszeretetüket, mindent beleadva – valósággal beleroppannak. A Ionescut értelmezők szerint a színpadon rakosgatott üres székek azt a drámaírói fricskát (is) rejtik, hogy első darabjának, A kopasz énekesnőnek egykoron volt olyan előadása, amelyre csupán egyetlen ember váltott jegyet. Ha a mostani páros remeklést is hasonló veszély fenyegetné, akkor már semmi remény. Irány tehát a színház!
