Redővizit

afp

Két évtizeddel ezelőtt, ha nem is elképzelhetetlennek, de legalábbis science-fictionnek tűnt, hogy a felhasználó azonosítására alkalmas ujjlenyomat-olvasó egység kerüljön egy mobiltelefonba. Elsőként 2007-ben, az akkor még ezt az iparágat is kóstolgató Toshiba szerelte be két, Windows Mobile-os készülékébe (G500 és G900) a technológiát, az új generációs okostelefonok közül pedig a Motorola Atrix kapott elsőként ujjlenyomat-olvasót. Ezek még csak hagyományos, úgynevezett optikai szenzorok voltak, melyek az elhúzáskor fény segítségével képet készítenek a bőrredőkről, és az azonosításhoz ennek bizonyos pontjait hasonlítják össze az előzetesen eltárolt képpel.

A gát 2013 szeptemberében szakadt át, amikor az Apple bemutatta az immár kapacitív szenzorral szerelt iPhone 5s-t. Ezután a mobilgyártók sorra helyezték el készülékeikben az újfajta technológiát, amely már – a bőrredők mintázata által befolyásolt – apró áramköröket alkalmaz ujjunk felületének letapogatására. E megoldás már alkalmas volt arra, hogy helytakarékosan a telefonok – sokszor már csak egyetlen – gombjába építsék az érzékelőt.

Az utóbbi években azonban, a felhasználói felületek átszabásával, a fizikai gomb minden más funkcióját sikerült kiváltani, így az ujjnyomatos szenzort egyre több gyártó szükségtelen rosszként értékelte. Néhány hónapja már erre is van megoldás: előbb a Vivo, majd a Huawei mutatott be olyan mobilkészüléket, amelynél a kijelző alá építették be az ujjlenyomat azonosítására képes szenzort. De már az is látszik, hogy ez is csak átmeneti megoldás: az arcfelismerési technológiák fejlődésének köszönhetően az utóbbi kínai gyártó mellett a Samsung és az Apple telefonjai is jóval kényelmesebben használhatók „ránézéssel”, mint érintéssel. ¬ BALOGH CSABA