A fa alatt

A törökök már Izlandon vannak, már ha hiszünk Arany Jánosnak, hogy: „Rossz szomszédság: török átok.” Csak hát a fülemilepereket nemigen kell importálni, ilyen ügyekben az emberek mindenütt önellátóak. De egyáltalán nem találékonyak. Egy kaptafára megy a bosszantó szomszéd visszabosszantása, a kontrára rekontra, s mindez hosszú ideje szintén hálás témája az írók és költők mellett a filmeseknek. Maga írta szokványtörténet elmesélésébe kezd a Magyarországon alig ismert, 40 éves rendező, Hafsteinn Gunnar Sigurdsson is. A konfliktusforrás nála egy túl nagy árnyékot vető fa. A durvuló szócsatás afférok után következik a virágágyás szétdúlása, az autókerék kiszúrása, a kukkolás (biztonsági kamerával). Sorra kerülnek a háziállatok, a macska, a kutya, végül pedig egymást is likvidálják. A vér-profin, remek színészekkel leforgatott mozi azzal emelkedik ki a szakmányfilmek sorából, hogy a vázolt szomszédháborúság csak a keretét adja a „fekete vígjátéknak”. (Amely feketének ugyan fekete, s még rötyögni is lehet rajta sokszor, de hogy vígjáték lenne, az már kérdéses.) A mérhetetlenül türelmetlen szereplők egymás ellen feszülésének hátterében ugyanis nemcsak felsejlenek, hanem ki is bomlanak a józan észt mellőző cselekedetek rejtett, rejtegetett mozgatórugói, a kisebb, ám végzetesnek megélt csalódások csakúgy, mint a ki nem beszélt, fel nem dolgozott traumák. Messziről jött emberként Sigurdsson az izlandiak életéről, közérzületről ugyan bármit mondhat, amit hiszünk vagy sem (egyébként hiszünk, mert meggyőzően ábrázol). Az viszont bizonyos, hogy a működésképtelenségig torzuló emberi kapcsolatok másfél órás élveboncolása tényleg emlékezetessé teszi az opust.