Sosem voltál itt

Akár valóra is válhatott volna Martin Scorsese jóslata a Taxisofőrben arról, hogy jön majd egy nagy eső, ami az utca összes mocskát elmossa. De nem jött, a mocsok inkább szép arányosan telítődött a sikátorokban és a jobb házakban. A Sosem voltál itt igyekszik elmondani az elmondhatatlant a gyerekprostitúcióról, a fékezhetetlen vágyakról és arról a nyomorult helyzetről, hogy a lusta társadalom az ítélkezést egy mániákusra bízza. Joe-ról (Joaquin Phoenix) keveset tudni. Összeszabdalt, golyó ütötte testét ócska öltözék takarja. Sokszor megkísérelték elvenni az életét, először gyerekkorában, aztán Irakban szolgált, és eleget látott olyan cégeknél, amelyek feladata a megfigyelés és a megfélemlítés. Most, kezében kalapáccsal, pedofil férfiakra vadászik. A film tavaly Cannes-ban megkapta a legjobb forgatókönyvnek és a legjobb színésznek járó díjat. Kegyetlenül atmoszferikus képi világa, a nyugtalanító hangkulissza mellett a kihagyásos történet és a hallucinogén színészi játék a Sosem voltál itt erősségei. A forgatókönyv olyan, mintha egy vaskos és nehezen felfogható regényből kitépték volna a párbeszédeket tartalmazó lapokat, csak a leíró részek maradtak. A Philip Seymour Hoffman halála után első számú pszichotikusként tündöklő Phoenix filmkaraktere az emberek közé keveredő fenevad: ez alól sem Commodus a Gladiátorban, sem Johnny Cash, sem a Beépített hiba hippi nyomozója és talán Freddie, a The Masterből sem kivétel. Most a sarokba szorított, sérült és büszke példányt játssza lenyűgözően, hogy a skót rendezőnő, Lynne Ramsay negyedik filmjében pokollá tegye a moziban eltöltött másfél órát.