Tollkeresztben

Kevés zavarba ejtőbb írás van a magyar irodalomtörténetben, mint Nagy Lajos naplója. Az író feljegyzéseinek első részletei néhány hónappal az 1954 őszén, 71 éves korában bekövetkezett halála után már eljutottak az olvasókhoz. A Csillag című havilap két számában közölt passzusokat azonban a fokozott várakozás ellenére sem követte folytatás. Annyira nem, hogy az első Kossuth-díjasok között 1948-ban kitüntetett (majd a politika által lényegében mellőzött) író naplóival – miközben egyéb műveit rendre kiadták – az 1980-as évekig semmi nem történt. A Szépirodalmi Kiadónál futó Nagy Lajos művei sorozat szerkesztője, Kónya Judit javaslatára csak négy évtizede merült fel ismét a naplók közzétételének terve. Az életműsorozat „koronájának” szánt – kétkötetes – kiadás jóváhagyása (vagy elutasítása) azonban egyre csak késett. Arról, hogy ténylegesen elindult-e, és ha igen, meddig jutott a napló feltárása, nincs információnk, az viszont bizonyos, hogy publikáció nem született belőle. Miközben a rendszerváltással elhárult minden vélt vagy valós ideológiai akadály a közlés elől, a kiadó megszűnése elsodorta magát a tervet is. Az utóbbi negyedszázadban pedig semmilyen érdeklődés nem volt egy „kommunista” írónak, egyébiránt a XX. század első fele egyik legmarkánsabb magyar prózaírójának naplói iránt. 65 évig, a mostani feltárás megkezdéséig, lényegében kísérlet sem történt a szöveg irodalomtörténeti jelentőségének felmérésére, de még annak kiderítésére sem, hogy milyen terjedelmű az írásfolyam, és mi mindenről szólhat.

A füzeteket az író özvegye, Szegedi Boris – a naplóban szinte mindig „B.” – végrendeletileg Ortutay Gyulára, a házaspár barátjára bízta. Az egykori néprajztudós-politikus pedig az 1970-es évek végén letétbe helyezte a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol attól kezdve elvileg hozzáférhető is volt. Kutatását ugyanis, jegyzi meg Tarján Tamás irodalomtörténész egy 2008-as tanulmányában, a kultúrpolitika nem tiltotta, de minden eszközzel nehezítette. A döntéshozói pártkörökből leszivárgó pletykák „antiszemita hangról”, illetve „szovjetellenes élről” szóltak. E sosem részletezett vádakat az eddigi szövegfeltárás nem igazolja. A kiadás blokkolásának valószínűsíthető oka sokkal inkább a napi krónikák személyes, intim, sőt indiszkrét hangjában kereshető. Abban, ahogy Nagy Lajos az akkori jelen és közelmúlt ismert alakjairól beszél, Jókaitól Móriczon és Babitson át Déry Tiborig, Illyés Gyuláig. A szöveg mégsem irodalmi napló, hanem „panasz és vádirat”, ahogyan az író nevezi egy helyen: szürke hétköznapjainak, állandó létküzdelmeinek leltára. A feljegyzések keretét eleinte a csekély jövedelmet biztosító könyvesboltjának ügyes-bajos dolgai, a későbbiekben inkább az öregedés és elhatalmasodó betegségeinek személyes szenvedéstörténete adja.

mti

A mintegy negyven iskolai füzetből álló kézírásos naplófolyam írásképe kifejezetten rossz, az olvashatóság határán – gyakorta azon túl – van. Az első bejegyzést 1940 novemberében, az utolsót pedig 1954. október 28-án, halála napján rögzítette Nagy Lajos. Kronológiájából azonban hetek, hónapok, olykor meglehetősen „érzékeny” évek (például 1945–1948) hiányoznak. Ennek oka további kutatást igényel, elvileg az sem kizárt, hogy van még lappangó rész. Az egyes füzetekben a kézírás betűmérete miatt jelentősen eltérő a szövegmennyiség. Az eddig átírtak alapján úgy tűnik, az összterjedelem elérheti a 40-50 szerzői ívet.

A most közölt részlet az Illyéssel kapcsolatos széljegyzetekből válogat. A két író kapcsolata az évtizedes barátság és kölcsönös elismerés dacára is ellentmondásos. 1934-ben például együtt utaztak a szovjet írókongresszusra, ám erről írott riportjaikban nem említik egymást. Amikor Fenyő Miksa Ady és Tisza és Kosztolányi című könyvkritikája és Illyés válasza egyazon Nyugat-számban megjelenik, Nagy Lajos is „hozzá szól” – a naplójában. Azt, hogy Fenyő kifelejti a nevét a falukutatók sorából, Nagy pusztán regisztrálja. Illyés válaszából viszont más, az írói nagyságot és morált érintő kérdéseket is kihall, s ezt már nem tudja szó nélkül hagyni. Ahogy azt sem, hogy egy általa sokáig halogatott kritikát végül maga a megrendelő, azaz Illyés írt meg. Talán ez lehetett az oka, hogy a Veres Péter útja című cikkben a magyar irodalom „falu- és városkutató vonalának” megindítójaként saját könyve, az 1936-os Puszták népe mellett Márai vallomásait nevezi meg, „megfeledkezve” Nagy Lajos két évvel korábbi, műfajteremtő szociográfiájáról, a Kiskunhalomról. Illyés kritikája azonban Veres Péter közéleti aktivitásának bírálata ürügyén a népi írók és a polgáriak közti párbeszédet szorgalmazó, Híd című képes hetilapot is támadja (mellesleg cím nélkül). Nagy Lajosnál itt telik be a pohár: az ő sértődékenységig egyenes jelleme számára elfogadhatatlan Illyés Nyugatot védő közéleti ügyeskedése, számító hozzáállása és szervilizmusa. Nem utolsósorban azért is, mert Nagy épp akkortájt kezdett el rendszeres rádiókritikákat írni a Hídba.

Az 1953-as, Illyéssel kapcsolatos megjegyzései már rezignáltabbak. Személyes kifogások helyett inkább „csak” szakmai észrevételeket tesz, igaz, olykor nem nélkülözve a szokásos nagylajosi szarkazmust. A Kossuth és Görgei konfliktusát feldolgozó, 1952 decemberében bemutatott Fáklyaláng kapcsán a színészi játék (Bessenyei Ferenc és Ungvári László) mellett elismeréssel szól a darab „irodalmi erkölcséről”, bár, mint írja, alig hallotta a Katona József színházi előadást. A hivatalos bemutató előtt két nappal látott Föltámadott a tenger (Petőfi és Bem) című filmen viszont semmi dicsérnivalót nem talál. Az Illyés Két férfi című filmregényén végrehajtott ordító dramaturgiai, azaz történelemhamisításokat kommentár nélkül regisztrálja. ¬ SERF ANDRÁS