Almási Miklós: Mi lesz velünk,
Anton Pavlovics?

Közhellyé silányítva ismételgetjük: ha egy Csehov-darabban az első felvonásban egy szögre puskát akasztanak, az a harmadik felvonásban bizonyosan elsül. Az igazi csehovi dilemma azonban az – értelmezheti az olvasó a lélekboncnok drámaíró négy színpadi darabját elemző Almási Miklós régi-új kötetét –, hogy mi történik a szögre akasztott személyiségünkkel, érzelmeinkkel, vívódásainkkal, álmainkkal – az életünkkel? Ezt a könyvét az esztétika-filozófia akadémikusa krisztusi idővel ezelőtt, 1985-ben jelentette meg először, akkor, amikor a magyar színpadokon egy friss rendezőgeneráció éppen (ismét) újragondolta az orosz klasszikust, s abban az évben, amikor a Katona József Színházban megszületett a legendás Három nővér előadás. Almási azonban nem a színpadra állítókkal foglalkozott, nem Ascher Tamás vagy Ruszt József víziója izgatta, hanem a XIX. századisága ellenére hátborzongatóan kortárs szerző. Akinek rejtőzködő figuráiban újra és újra önmagunkra ismerhetünk. Almási „olvasópróbái” színdarabról színdarabra, jelenetről jelenetre fejtik (nem meg, „csak”) fel mindazt, amit a „kegyetlen” Csehov emberi mivoltunkról diagnosztizál. Az életünket átszövő kóros „éndeficetet” például, s azt, hogy az ismeretekben való tobzódás során fokozatosan vesztjük el a világ egyben látásának, a lényeglátásnak a képességét, mivelhogy ennek megközelítésére még a tudomány sem képes, s a művészek közül is legfeljebb a csehovi, shakespeare-i nagyságok. S bár könyvének eredeti – bizonytalankodó, ám reménykedést is sugalló – címét Almási megtartotta, a mostani, javított kiadásban, körbetekintve világunkban, már inkább azt firtatja mind kétségbeesettebben: mi van velünk, Anton Pavlovics?