Utánaazözönvíz

afp / MIKE SARGENT

A szovjet és az amerikai vezetők – a második világháborús három nemzetközi konferenciát leszámítva – először a hidegháború csúcspontján, 1953-ban találkoztak egymással, akkor a Sztálin halála után hatalomra került Nyikita Hruscsov és Dwight D. Eisenhower Genfben tárgyalt új biztonsági rendszer kiépítéséről. Az egyik leginkább emlékezetes pillanat az volt, amikor Hruscsov azt javasolta, ha a NATO-nak valóban a béke a fő célja, akkor a szervezetbe vegyék fel a Szovjetuniót is. A kezdeményezést az USA elutasította, s a csúcs után megindult enyhülésnek az 1956-os szuezi válság vetett véget.

A közel harminc szovjet–amerikai csúcs történetében ugyancsak fontos szerepet játszik a valódi enyhülés korszakát megindító 1975-ös helsinki találkozó, amelyen Gerard Ford és Leonyid Brezsnyev állapodott meg a két világrendszer közötti békés egymás mellett élés feltételeiről. Az amerikai–szovjet enyhülésnek köszönhetően vált működőképessé a Helsinkiben létrehozott Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet, a későbbi EBESZ. A következő fontos korszak az 1980-as évek második fele volt, amikor a gyengülő Szovjetunió élén álló Mihail Gorbacsov több alkalommal találkozott Ronald Reagannel, majd az idősebb George Bushsal. Az emlékezetes csúcsok – például a reykjavíki vagy a genfi – az átfogó szovjet–amerikai leszerelési egyezményekhez, majd a Szovjetunió kapitulációjához vezettek.

Míg az utolsó csúcstalálkozókon, majd az első orosz elnök, Borisz Jelcin részvételével tartott orosz–amerikai tárgyalásokon inkább Washington szándékai szerint zajlottak az események, Vlagyimir Putyin államfővé válása után megváltozott a kép. 2001-ben George W. Bush azt mondta, belenézett Putyin szemébe, s nagyon egyenesnek és bizalomra méltónak találta a KGB-múltú orosz vezetőt, ám később megromlottak a kétoldalú kapcsolatok. Amerikai szempontból kimondottan tragikusra sikerült a 2006-os szentpétervári G8 csúcstalálkozó: míg a szerencsétlenül nyilatkozó Busht a környezete igyekezett elzárni az újságíróktól, Putyin szárnyalt a sajtótájékoztatón, s leiskolázta az amerikaiakat.

Az oroszok közben fokozatosan kiszorították az USA-t a közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságokból, s amikor Putyin 2009-ben – akkor éppen mint miniszterelnök – a Moszkva melletti Novo Ogarjovóban fogadta Barack Obamát, egy órán át leckéztette a vendégét, felsorolva neki, hogy Washington hol, mikor és mivel sértette meg jogtalanul Oroszország érdekeit. „A találkozót egyórásra tervezték, s 55 percig az amerikai elnök egy szót sem szólt” – mondta a tárgyaláson jelen lévő amerikai diplomata, Michael McFaul. Obama elnöksége idején a Washington által kezdeményezett „újraindítás” ellenére sem javultak meg a kapcsolatok, s ebben meghatározó szerepet játszott Hillary Clinton, aki külügyminiszterként többször is támadta Moszkva politikáját.

Donald Trumphoz az oroszok eleinte komoly reményeket fűztek, ám a kapcsolatok – az amerikai politikai elit ellenkezése miatt – az elnök Putyint fényező nyilatkozatai ellenére sem javultak. Igaz, a Fehér Ház ura sem volt következetes. Áprilisban például figyelmeztette Oroszországot, hogy a Szíriában állomásozó orosz erők felé is mehetnek az amerikaiak „szép és okos” rakétái, mert Moszkva támogatta a saját népe ellen gázzal támadó szíriai elnököt, az „állat Asszadot”. Trump és Putyin eddig már kétszer konzultált egymással különféle nemzetközi találkozók alkalmával, s legalább nyolcszor tárgyaltak telefonon.