Ablonczy Balázs: A miniszterelnök élete és halála

Teleki Pálról ez nem az első, s jósolhatóan nem is az utolsó könyve a szerzőnek. Ablonczy Balázs azon történészek közé tartozik, akik nem hagyják el, nem tudják elhagyni a témáikat, mert saját és mások kutatásai során új és új adalékokra bukkannak, s a tény-puzzle-darabok nem csak kiegészítik, olykor formálják is az összképet. A vitatott életű és tragikus halálú miniszterelnökről az első szakszerű monográfiát Ablonczy 2005-ben tette le a tudomány asztalára. Az életrajz, vitathatatlan szakszerűsége ellenére, heves vitákat gerjesztett. Ennek legfőbb okát alighanem a kötet főhősében, ellentmondásos személyiségében és még ellentmondásosabb politikájában lelhetjük meg. Többszörös miniszterként és kétszeres kormányfőként Teleki a Horthy-korszakban egyfajta igazodási pont volt, s 1941 áprilisában, mielőtt saját tevékenysége csődjét is beismerve főbe lőtte volna magát, váteszi szavakkal próbálta megóvni kormányzóját attól, hogy hazája hullarablóként a „legpocsékabb nemzet” legyen. Most, majd’ másfél évtized után Ablonczy – népszerű tudományos formában – visszatérve főhőséhez, nem a „kivonatolást”, hanem az újragondolást választotta, s a miniszterelnök olvasmányos pályaképébe nemcsak az új kutatási eredményeket, publikációkat építette be, hanem a monográfiájára született reflexiókra adott válaszait is. Könyvének zárófejezetében – elismerve, hogy még mindig akadnak „jogosan felvethető kérdések” – a korábbinál is határozottabb az álláspontja a „nagy rejtélyről”. Vagyis: Teleki öngyilkosságának megkérdőjelezése a hamis mítoszok egyik leghamisabbja.