Rendszerváltás
A nevezetes, épp ezért vitatott magyar történelmi sorsfordulókat dokumentáló Nemzet és emlékezet könyvsorozat legújabb kötete a három évtizeddel korábban történtekre tekint vissza. Az esemény (történeti értelemben vett) közelsége egyfajta választásra kényszerítette a korábbi tízhez hasonlóan testes, kétkilós összeállítás szerkesztőjét, Mink Andrást. Az alternatívaként emlegetett „rendszerváltozás”, illetve „rendszerváltoztatás” (horribile dictu: gengszterváltás) helyett maradt a közkeletűnél, a „legkifejezőbbnél”, a „rendszerváltásnál”, ezzel rögvest egy szemantikai purparlé közepébe röpíti olvasóját. Merthogy – az új, mára megtagadott köztársaság első elnökének, Göncz Árpádnak 1956-ra mondott, elevenbe vágó hasonlatát parafrazeálva – ahány ember, annyi 1989 (vagy 1988, vagy 1990…) E fogalmi csatározást tudomásul véve a történész-szerkesztő forrásértékű korabeli dokumentumokat, maradandónak (vagyis három évtizede megkerülhetetlennek) bizonyult későbbi elemzéseket sorakoztat egymás után, s a rendszerváltást magát nem egyszeri csodaként, hanem minimum az 1970-es évek közepétől kezdődő (talán s remélhetően máig le nem zárult) folyamatnak láttatja. Noha a vállalkozás a lehetetlennel birkózott, a 700 oldalas emlékeztetőbe – a Charta ’77-től az „első szabad választásokig” – jószerével minden lényeges történés, fordulat (ha másképp nem, bibliográfiai utalásként) bekerült. S ez még akkor is igaz, ha az egykori (fő)szereplők közül számosan még a nevüket sem találják majd. Igaz, az efféle kutakodás ezúttal komoly erőfeszítést igényel, merthogy a név- és tárgymutató – ez itt a kritika helye – érthetetlen módon kifelejtődött e remek kötetből.
