Nyár

Abban a korban vagyunk, a nyolcvanas években, amikor a napszemüveg már a vasfüggöny mögött is UV-érzékeny, de leginkább személyiségfüggő volt. Bárki feltehette, de csak kevesekhez passzolt. A hely is fontos: Leningrád. A Hősök Obeliszkje még tájékozódási pont, ám a régi szabályok új könnyítésekkel érvényesek: lehet rock and rollt hallgatni, de ülve. A Sehogy a Valahogy előzenekara, minden vázlat kiforrott forma. A szövegek kicsit karcolgatják a rendszert: „Úgy tűnik, más tésztából vagyunk gyúrva, de a helyedet hamarosan átveszi egy másik kurva.” A kisinyovi burgundi meleg, a Néva hideg, ez van, így érdemes szeretni. Az örökkévalósághoz még nem kellett annyit gyakorolni, mint mostanában, amikor az iPaden egyetlen kattintással bármelyik szám lejátszható. A hatalom majdnem az összes meccset nyeri, ám olykor be-becsúszik egy-egy döntetlen. A tévében a híradók így kezdődnek: „Újabb 100 ezer tonna, köszönet Leonyid Iljicsnek.” Kirill Szerebrennyikov megható filmje egy boldog, fekete-fehér színekben pompázó nyár története az élet törékeny dolgairól, szerelemről, barátságról, művészetről, kockázatról, mellékhatásokról. Szól Iggy Poptól a The Passenger, a Nyekraszov utcai megálló következik, polgártársak, tessék kiszállni, mert a következő állomás: Afganisztán. A Nyár két zenésze és sleppje majdnem mindent egy időben csinált, közönségük szívéig hatoltak, megváltoztatták a gondolkodásukat, majd fiatalon haltak meg: Viktor Coj, az újhullámos Kino énekese 28 évesen autóbalesetben, a negyvenes rocker Mike Naumenko agyvérzésben – a hivatalos verzió szerint. Az idei cannes-i fesztivál versenyprogramját nyitó film nem nyert semmit, de ez semmit nem változtat Lou Reed receptjén: egy majdnem tökéletes nap a parkban kezdődik, az állatok etetésével folytatódik, hogy azután este a moziban véget érjen.