Péterné Fehér Mária: „Üdvözlégy Császárunk!”
Kivagyiságban nincs új a nap alatt. Három diadalív, a hirtelenjében nagytakarításon átesett, transzparensekkel és zöld ágakkal gazdagon díszített város összes utcára néző ablakában gyertyavilág, s Ferenc József életnagyságú portréja fogadta 1852. június 11-én az országos körútján Kecskemétre látogató uralkodót. A császár harsogó éljenzés közepette haladt át a Nagykőrösi úti diadalív alatt, majd meghallgatta a polgármester (első) köszöntőjét: „Vagyunk boldogok Fölségedet (…) legmélyebb hódolattal, s őszinte örömtül hevülő kebellel üdvözölhetni.” A látogatók és fogadók egyesített serege díszmenetben hajtott végig a városon, az uralkodó szűkszavúan, de „eredeti magyarsággal” fejtette ki azon reményét, hogy a kecskemétiek az ígért hűséget „megtartandják”. Istentisztelet, hintós városnézés és városházi díszvacsora zárta az esti programot. Másnap hajnali ötkor Ferenc József harangzúgás közepette hintóba szállt, megszemlélte a hirtelenjében Kecskemétre vezényelt katonaság gyakorlatozását, s talán még a búcsúztató diadalkapu feliratát is („szeretetünk örök lángjával ölelünk”) elolvasta, miközben 101 ágyúlövés jelezte a 10 órás vizit végét. E látogatás költségeibe a város majd’ belerokkant, pedig az illem diktálta nagy lakomát a szűkös anyagiak miatt „elmellőzték”. Öt évvel később az időközben megkoronázott Ferenc József ismét megtisztelte a várost, igaz, a királyi vizit kétórásra zsugorodott, miközben a korábbinál jóval pompázatosabb fogadtatás költségei megduplázódtak. S noha a bűnös, az 1848–1849-ben engedetlen város formálisan elnyerte a szabad királyi város címet, az ehhez tartozó jogosítványokat még sokáig nélkülözni kényszerült.
