A második világháború „előestéjén”, 1938-ban indult Magyar Nemzet kortársi és utókori nimbuszát két, az alapító főszerkesztő Pethő Sándor által lerakott alappillér teremtette meg. A magyarországi szélsőjobboldallal (az ilyen-olyan nyilas, keresztes, hungarista és/vagy magyar fasiszta mozgalmakkal) szembeni engesztelhetetlenség, valamint a hazai közvélemény folyamatos figyelmeztetése arra, hogy a mindenre a trianoni sérelem szemüvegén át tekintő, a revízió lázában égő Magyarország számára beláthatatlan következményei lesznek a náci Németország felé sodródásnak.
Cikkeiért, váteszi jóslataiért a Magyar Nemzetet 1945-ig háromszor tiltották be. 1940. március 17-én egy olyan – közelebbről meg nem nevezett – írás miatt, amely a belügyminiszteri indoklás szerint „veszélyeztette az ország védett értékeit”. Az utólagos retorzió már csak azért is meghökkentő, mivel az ominózus számban több fehér folt is jelzi, hogy az előzetes cenzúra aznap sem volt tétlen.
Kényszerű szilenciuma lejártakor a lap így reflektált a történtekre: „A Magyar Nemzet hangja három napig elnémult. Talán dicsekvés nélkül mondhatjuk, hogy e hang kiáltó némaságát meghallotta az egész ország. Nincs módunk ma föllebbezni az elítélés ellen (…) [de] elbátortalanodás és tántorodás nélkül haladunk tovább (…) amennyire a mai sajtóviszonyok lehetővé teszik.” A szűk három hónappal későbbi betiltás már 15 napra szólt. A többszörös ellenlábas napilap, a nyilas Új Magyarság – melyet Pethő egykori szerkesztőtársa, Milotay István főszerkesztett – nem palástolt kárörömmel igazolta vissza az intézkedést. Előbb a Kártékony jósok című fulmináns cikkben, majd néhány nap múltán úgy, hogy helyet adott a Turul Szövetség azon, röplapon is terjesztett követelésének, hogy a „talmudista körmönfontsággal a közvéleményt megrontó”, „idegen érdekeket szolgáló” napilapot véglegesen is tiltsák be.
Erre nem került sor, ám Pethő lemondásra kényszerült. A szerkesztést pragmatikusabb helyettese, Hegedűs Gyula vette át. Neki alighanem ez idő tájt született az a bonmot-ja, hogy „ha egy lapot három napra betiltanak, az főnyeremény, ha viszont egy vagy két hétre, akkor az katasztrófa”. A Magyar Nemzet a támadások, sajtóperek, s főleg a mind hatékonyabbá váló cenzúra közepette emelte mesterfokra a „bilincsbe vert beszédet”, s okkal-joggal buzdított a sorok közötti olvasásra. A „katasztrófa” 1944 márciusában, a német megszállás után érte el az újságot, amikor is „végleg” betiltották.
1945. májusi újraindulásakor kisgazda orgánum lett, s a koalíciós időszak egyik nevezetes történelmi, etikai és sajtótörténeti históriája fűződik a nevéhez. A magyar lapok közül egyetlenként közölte teljes terjedelmében azt az 1946. januári megrendítő petíciót, amelyben „a keresztény erkölcs és a humanitás” nevében, a közhangulattal szembemenve, magyar értelmiségiek tiltakoztak a svábság kollektív kitelepítése ellen. „Legyünk tudatában annak – írták –, hogy embertől otthonát, környezetét, faluját, házát, földjét, kenyerét, vizét emberségesen elvenni nem lehet.” Az aláírók – egyebek mellett az üldöztetés mibenlétét korábban megtapasztalt Füst Milán, Heltai Jenő és Kéthly Anna – szavait kinyomtató lap a hivatalos megítélés szerint, immár egy rendszerváltással arrébb, úgymond ismét „súlyosan veszélyeztette” a magyarság nemzetközi és nemzeti érdekeit.
A 14 napos betiltás máig tisztázatlan háttéralkuk nyomán kétnaposra enyhült. Ezt követően a Magyar Nemzet még két alkalommal kényszerült a korábbiaknál jóval hosszabb lapzártákra. 1956 után tíz és fél hónapra (igaz, akkor nem betiltották, „csak” nem engedték megjelenni), idén áprilistól pedig mindmáig. A hírek szerint a jól ismert fejléc augusztus 25-én, az alapítás 80. évfordulóján ismét feltűnik az újságosstandokon. Kérdés, lesz-e még benne köszönet.
