A tudás hatalma és a hatalom tudása
Condorcet az európai történelmi fejlődés értelmét abban látta, hogy a görögség óta minden tudományos, filozófiai és politikai kérdésben a szabad vita, a nyilvános érvelés – és csak az – dönthet az igazság kérdéséről. Nem számít, hogy ki mondja, a lényeg, hogy milyen argumentációval teszi: Szókratésztől nem tagadták meg a bíróság ítéletének nyilvános bírálatát (más kérdés, hogy az Apológia milyen hatással volt a bírákra). Epiktétosz és Marcus Aurelius, a rabszolga és a császár sztoikus filozófusként egyenrangúként érvelhettek (ettől az elsőt még megkínozhatta a gazdája). A középkor az argumentációtechnika terén nem is volt olyan sötét: Isten nemlétéről ugyan nem volt tanácsos vitát nyitni, ám a különböző istenérvek képviselői szabadon vitathatták meg az ontológiai istenérv logikai konzisztenciájával kapcsolatos kifogásaikat, illetve a kauzális vagy teleológiai istenbizonyítékok meggyőző erejét. Az egyre inkább autonómmá váló egyetemek persze nagyon is függtek az egyházi fenntartótól, ám ez utóbbi néha védelmet nyújtott a világi hatalommal szemben, mely védelem morálteológiai bázisa a természetjogi tanítás volt, azaz a mindenkori hatalom előtt és azok fölött létező természeti/isteni törvények primátusa.