Könyvesbolt a tengerparton

Lehet-e könyvesboltot nyitni ott, ahol a korábbi már jó régen azért zárt be, mert a boltos, ki emlékszik már arra, hogy miféle pimaszságot kicsit túlreagálva, egy táblával fejbe verte a vevőt? Florence Greentől (Emily Mortimer) elvette a férjét a háború, de előzékenyen meghagyta azt, amivel újra lehet indítani az életet: a hitet önmagában. Egy tengerparti kisvárosban megnyitja azt a helyet, ahol senki sem érezheti magát egyedül, hogy aztán a narrátor, egy elbűvölő tizenéves kislány elmesélje a könyvek imádatának, Florence-nak, a gáncsoskodóknak, az árulásoknak és önmagának a történetét. A Könyvesbolt a tengerparton abban a korban játszódik, amikor a pletyka még nem fake news volt, a legrosszabb éttermekbe sem lehetett belépni este hat után nyakkendő nélkül, ahol ugyanúgy evidenciának számított, hogy „bizonyos” estélyeken csak „bizonyos emberek” vehetnek részt, mint az, hogy a mizantróp nem állandó gondoskodásra szoruló szobanövény. Illetve: akár az is lehet. Bill Nighyról az Igazából szerelem óta mindenki azt gondolhatja, hogy csak vicces pasas – most Edmund Brundisht játssza, az egyetlen felnőtt férfit, aki csodálja Florence-t, és aki maga is csodálatos. Régóta megközelíthetetlenül él az erődjében, és akárcsak Florence-nak, neki is a könyvek maradnak társai. Milyen kár, hogy minden városkához jár egy Violet Gamart (Patricia Clarkson), az irigy, fensőséges igazodási pont, akit Oscar Wilde úgy jellemezne: „Ha valaki ismeri a törvényt, akkor bármilyen törvénytelenséget megtehet.” A film alapjául szolgáló, magyarul is megjelent regényt 1978-ban jelentette meg Penelope Fitzgerald. A 2000-ben, 83 éves korában elhunyt, nagy tiszteletnek örvendő írónő ugyanannak az asszonynak a nevét viseli, aki húsz évig dacolva a számító kérőkkel, hűségesen várt a férjére, Odüsszeuszra. Egyike volt a tanulmányaikat Oxfordban megkezdő diáklányoknak, a második világháború alatt dolgozott a BBC-nél, ott szerzett élményei alapján adta ki a magyarul Emberi hangok címmel megjelent kisregényt. Isabel Coixet a forgatókönyvben csak annyiban tér el a regénytől, ahogy az olvasó, miután az utolsó mondathoz ért, megalkotja a saját verzióját. A katalán rendezőnő korábban elkészítette a maga késői Lolitáját, Philip Roth regénye, A haldokló állat adaptációját, az Elégiát. Megannyi, egyetlen pillanatra felvillanó cím és borító között a Könyvesbolt a tengerpartonban is újra különös szerepet kap az a mű – ahogy Martin Amis jellemzi: „kegyetlen könyv a kegyetlenségről” —, amelyet talán nem mindenki olvasott, de valamiért mégis mindenki tudja, mi áll benne.