Négy XX. század eleji „holnaplányos” – értsd: kortársaitól előreszaladó – nő, a pszichoanalízis budapesti iskolájához szervesen kötődő tudós asszony portréja köré szőtt meglepetésekkel teli olvasmányt jeles utódjuk, Borgos Anna. A pszichológus, nőtörténész és – a manapság szitokszavakkal illetett – genderkutató szerzőnek ez a mostani kötete, az előző háromhoz hasonlóan, alapmű. Az alcím megjelölte témának monografikus feldolgozása mellett Borgos olyan történelmi – s megkülönböztetetten irodalomtörténeti – hátterekre és összefüggésekre mutat rá, amelyek többé nem hagyhatók figyelmen kívül. A szaktudományi „hozzájáruláson” túl a Holnaplányok igazi, mítoszmentes olvasmánycsemege, a főszereplők munkássága, kapcsolatrendszere és hatása ugyanis messze túlterjeszkedik szűkebb szakmájukon. Még a legismertebb példához, József Attila és „szeretni gyáva” analitikusa, Gyömrői Edit agyonelemzett históriájához is több kulcsfontosságú adalékot talált. Másik hősének, az 1950-es évek elején a lipótmezei elmegyógyintézet embertelen kezelési módszereinek megreformálásában múlhatatlan érdemeket szerzett Hajdu Lillynek az életútján keresztül pedig még egy XX. századi mártír élete és tevékenysége válik átélhetőbbé, megérthetőbbé. Merthogy Hajdu a Nagy Imre-per harmadrendű vádlottjának, a kommunistaságával a legradikálisabban szakító Gimes Miklósnak volt az édesanyja. Aki fia kivégzése után két évvel „a cél és értelem nélküli élet” helyett választotta a számára egyetlen „méltó halált”, az öngyilkosságot. S akkor még szót sem ejtettünk a gyermekpszichológia egyik tekintélyének, Bálint Alice-nak éppen Borgos által fellelt, szenzációszámba menő naplójáról.
