Paul McCartney: Egypt Station

Sokan azt hitték, a XX. volt az utolsó század, amikor érdemes volt valaki kortársának lenni. Paul McCartney kicsit kiterjesztette az időt: 60 éve írta az első dalt, az idén egész évben 75 éves, az Egypt Station a 17. szólóalbuma, de akárhogy is adjuk össze, nem egy matematikai, hanem a mágikus érték jön ki: 100 százalék. Amikor Sir Paul turnéra megy, a hotelban a becsekkoláskor az ifjú recepciós meg sem lepődik, és erre legalább két oka van: vagy nem tudja, kicsoda, vagy tudja, ám nincs ebben semmi rendkívüli, hiszen két órával korábban adott kulcsot Mick Jaggernek és Keith Richardsnak, akik szintén a halhatatlanságban utaznak. Mostanában megint nagy a forgalom a hatodik-hetedik X-en túl, mert a következő állomás a világvége, gyorsan meg kell írni az új Eleanor Rigbyt, nehogy már Beyoncéről szóljon az utolsó dal. McCartney-nak nem kell bizonyítania, hogy köze van a kortárs zenéhez – a bizonyíték ő maga. 18 Grammy-díjat nyert, százmilliószámra adott el albumokat, 1997-ben lovaggá ütötték, és sokan meg vannak győződve arról, hogy a napszemüvege, amit nem mindig visel, többet ér, mint Bonóé. Csodálatos teljesítmény ez egy művésztől, aki egy fura legenda szerint 1966 óta halott, és aki a lehető legszimpatikusabban használja pazar múltját, miközben azzal is tisztában van, hogy miről szól a jelen. Mindent törölt az Instragjamjáról, hogy helyet csináljon új albumának. Az Egypt Station egyik kislemeze, a Come On To Me James Corden kihagyhatatlan Carpool Karaokejában debütált, a YouTube-on gyorsan összeszedett 31 millió megtekintést, a borító pedig a saját festményei és rajzai felhasználásával készült. Semmi kétség, aki megfejti ezeket, az a hieroglifákról is mindent tud, és gond nélkül végez el egy egyszerű osztást római számokkal. Most a saját üzemeltetésű Orient expresszén kényezteti a rajongóit, és a luxuskupéban az egész rövid, egyórás utazás alatt csakis pompázatos és szerethető dal szól. Macca kinéz az ablakon, és pár perc alatt szambázva elsuhan előtte Brazília (Back in Brazil), miért is ne, ha a Back in the U.S.S.R. már megvolt. Két rövid meditálás (Do It Now, I Don’t Know) és máris Japánban vagyunk, ahol egy, nyomelemeiben a Band on the Runt idéző pompás szvitből kiderül, hogy a globális felmelegedés nem egy hoax (Despite Repeated Warnings), majd egy villanás, és a helyszín már valamelyik, palesztinok lakta település. A People Want Peace akkor született, amikor McCartney Izraelben koncertezett, de azt is fontosnak tartotta, hogy néhány órát gyerekek között, a másik oldalon töltsön. A lemez olyan, mint az összes McCartney-lemez – miért lenne más? A dalforma a mágikus Beatles óta néha fontosabb, mint a belegyömöszölt hangok meg az üzenet. Shakespeare frázisai is megunhatatlanok, a zsenik kiváltsága, hogy eldöntsék, dráma vagy szonett születik.