Termelésilegények

Tintaóceánok, papírhegyek, vörös és aranyszínű borítók. A diktátorok már a római korban közzétették vízióikat, ám amikor a XX. század despotái összerendezték, majd kiadták műveiket, abba beleremegett a föld. Ha kezükbe vették a ceruzát, nem szövegen, hanem a világ átszerkesztésén dolgoztak. Ha piros tollal átfirkáltak vagy aláhúztak valamit, ezrek veszítették el az életüket. A 44 éves Daniel Kalder 2009-ben a brit The Guardianben kezdett hozzá a szellem megsemmisítő pusztaságának feltérképezéséhez. A magyarul most Bottka Sándor Mátyás fordításában megjelent A pokoli könyvtár – Diktátorokról, a műveikről és a betűvetés egyéb katasztrófáiról című kötete a Lenin által papírra vetett milliónyi szó elemzésével kezdődik, és Türkmenisztánban, Szaparmurat Nyijazov birodalmában ér véget. Ott, ahol a Türkménbasi illegálissá tette az aranyfogat, a playbacket, a balettot és a cigarettázást, és a műveit kívülről kellett fújnia annak, aki jogosítványra vágyott. „A XX. században úgy robbant ki a despotákból a szóáradat, mint vulkánból a láva, és a hamuja milliókat terített be” – írja Kalder. A lapokon megjelennek a legnagyobb, sorozatos csodát ígérő varázslók. Mindenki Lenin kérdését – „Mi a teendő?” – tette fel, és mindenkinek volt valami, végül könyvheggyé emelkedő válasza. Mao feltámasztotta a halottakat, lehetővé tette, hogy a süketnémák is énekelhessenek. Mussolini a landsbergi börtön 7-es cellája lakójának fő művét, a Mein Kampfot gúnyosan Hitler Újszövetségének nevezte, majd deklarálta, hogy a fasizmus eszméje, elmélete és szellemisége egyetemes. Ugyanakkor esszét írt Marx halálának 25. évfordulójára, és még ugyanabban az évben egy másikat Nietzschéről. A diktátorok már az íróasztal mellett sem vicceltek, de néha szinte kenyérre lehetett őket kenni: Sztálin kérges kezéből olyan írók csipegettek, mint Gorkij, Solohov, Katajev és Gladkov, a 20 ezer honfitársát meggyilkoltató Castróval pedig vidáman elszívott egy-egy jó szivart Sean Penn és Oliver Stone.